“A hajdúkra a nemzeti tudat hol úgy emlékezik, mint »rút és istentelen népre«, hazánkat és Erdélyt »a töröknél és tatárnál is kegyetlenebbül pusztító hordára«, hol pedig úgy, mint olyan közösségre, amely a hazáért fogott fegyvert, visszaszerezve a nemzet régi szabadságát. Fegyelmezetlen voltukról, a föld népét sújtó túlkapásaikról kétségkívül tengernyi bizonyíték maradt ránk, ugyanakkor az is történelmi tény, hogy ők vitték győzelemre Bocskai szabadságharcát, ők voltak Bethlen Gábor és a két Rákóczi György harcosai.”

Élek a gyanúperrel, hogy Kovács András Ferenc költészete többek között ezért a kétértelműségért, ezért a bizonytalanságért, karcosabban fogalmazva: ezért az amoralitásért fordul örömmel a hajdútánc műfajához, használja szívesen formáit, kifejezéseit, rigmusait. Ha innen nézem, kalandorság, ha amonnan, szabadságvágy; ha innen, rablás, ha onnan, küzdés – annál, amit Nagy László Hajdúvitézek című, 1986-ban a Kossuth Könyvkiadónál napvilágot látott kötetének fülszövege állít, annál tehát ihletőbb, ösztönzőbb jellemzés nehezen képzelhető el az olyan fajta szerepjátszó költészet számára, amelynek egyik jelentős vonulata közéleti. Nem véletlen, hogy a hajdúk egyszer csak egyenesen a Saltus Hungaricus (Jelenkor, Pécs, 1999) borítójára kerültek, ott mulatéroznak, táncolnak dudaszó mellett.

Nem véletlen, mert Kovács közéleti lírájának a demagógia az egyik alapvető témája, motívuma, problémagubanca – s a demagógia, mondanom sem kell, szintén a kétértelműséggel és az arcátlan, bár közel sem céltalan játékkal rokon (ez is megkülönbözteti a költészettől). Hogy távolabb ne nézzünk, már az Üdvözlet a vesztesnek (Héttorony, Budapest, é. n. [1994]) című kötetben rálapozhatunk Két labanc beszélgetésére: “emlékszel pajtás kurucok voltunk / dicső hitekbe maj’ beleholtunk / vagy meg is holtunk s nem vettük észre / te meg én hányszor hány csúfos vészbe // hazudol hékám te labanc voltál / tenéletedbe egyedül holtál / kuruc én voltam úgy általába’ / s fejedet vettem hány szócsatába // hetvenkedsz hitvány kuruc én voltam…”

Ugyanaz látható, mint a Hajdúvitézek fülszövegében: mik voltak ezek, az ördög se tudja. Nem dönthető el, mert nincs ember a földön, aki eldönthetné, két hazug ember közül melyik mikor mond igazat. Az igazság, ha netán elhangzik is, nem hivatkozási alap vagy erkölcsi érték többé: kimondása fegyverül szolgál mocskos, kicsinyes küzdelmekben, véletlen vagy éppen ügyetlenség. Többek között ezért beszélget “két labanc”, ezért szólna Ady szelleme az Überallesbadeni… első versének címében, ezért Burleszkek és szatírák a kötet alcíme, ezért, hogy az olvasót József Attila, Orbán Ottó és Petri György egy-egy ironikus részlete vezeti be a dalnokversenyekbe.

Azt hiszem ugyanis, Kovács közéleti lírája azt mutatja meg (legjobb darabjaiban elemi erővel), hogy nincs igazság, vagy csak egyetlen személyre érvényes igazság van. Nincs, mert ha esetleg volna/lenne is, rögtön lecsapnak rá “a tányérnyalók, a tényárnyalók” (Petri zsenialitása), s úgy körülmagyarázzák és -maszatolják, hogy ember legyen a talpán, aki biztos tud lenni bármiben. Ady még hihetett ebben-abban (a két kurucban például feltétlenül), Petri és Kovács már nem áltathatják magukat. Semmi sem igazi már, a kurucok sem a régiek.

Amiből az következik, hogy az Überallesbadeni dalnokversenyek szerzője sokan van, mégis nagyon egyedül és keserűen. Ha úgy nézzük a kötetet, mint valami roppant forgatagot, kavargó teret, amelyen minden egyszerre történik, láthatjuk egyfelől a tömeget, amely hangosan, felületesen és közönségesen, s olykor rendkívül harciasan nyilvánul meg (ennek talán legszellemesebb példája a “Deréky Pál nyerselte” Ernst Jandl konkrét költeménye – wien: heldenplatz / bécs: hősök tere: “dugig kiglancolt hősök placca cirka / elsüllett a bepántlikázott férfitömegtül fölhímtüzelten / embertengerben nők is rengeteg mászkálni kik kantérgyekhö / hévhevülten hörgödörgölék pánkólyukat s reménylét nedvedzik / mind üvölt undorít cseppenlik” – 58. oldal); másfelől azt a valakit vagy valakiket, aki(k) biztatja/ják ezt a mulató győzőséget (“Peng az csizma, szent karizma! / Forgasd, tollas, elől! / Fönnforgó vagy, bőn markoljad, / Vigyázz kívül-belől! / Balra dobjad, jobbról fogjad, / Ne maradj balfelől” – Harci győzők hajdútánca – 59. oldal); harmadrészt a költőt, dalnokot, André polgártársat, Flaccust, Kovácsurat és a többieket, akik gúnyolódva leírják a helyzet fokozódását, és végül (bizonyára éppen ezért) kivonulnak belőle, és egyedül maradnak. “Pirtz-am-Purtz-ban nyilatkoznak / Céljósok és bélbolyhászok – / Közben tudós bennphentesek / Töltik mán a népkolbászot” – mondja Az überallesbadeni sertésvész (45. oldal), miközben az Új walesi bárdokban, a kötet egyik magaslati pontján, a költő rezignáltan néz körül: “Fönt Hungária fut, s a Stefánia / Szélén sosem kell semmit se bánnia: / Nem tempóz, csak van, hát hogyan istenülne? // Minek apanázs, koslató hatalmak? / Textusai élnek, ha főleg halnak, / S életének tán nézői sincsenek ma.” (71. oldal) És szépen megfogalmazza örök határon túliságát (nem a földrajzról beszél!): “Örök, magyar határ-pör, vétó, béklyó, / Poéta lenni – s rossz, ha még elég jó… / Így ülve, várva, ütve nem enyhe szabály. // Vár a Thököly–Stefánia sarkán, / Mit sem akar, de bármit akarván: / Határon túllag is Úrverte ajándék.” (72. oldal)

Ez a határon túliság vagy inkább határon levés segít a verseken. Azok tűnnek a legsikerültebbeknek, amelyek akkor születnek, amikor a beszélő kint van, nem bent. Ha bent, a történés terének szélén, nem a történetben. Olyankor vállalhatja szélsőséges szubjektivitását, mint az Ernst Jandl-ban (itt a hapax legomenonok nyelvileg is elkülönítik az őrjöngő tömegtől), vagy pattogtathatja a táncszókat, mint a hajdú-versekben. Az a jó, ha ő csupán a dudát szólaltatja meg: akár a dáridózók felé fordul, akár el tőlük, velük is van valamiképpen, meg nincs is – láthatja és leírhatja a kótyagosokat, ő maga azonban nem tartozik közéjük. A képzelet hajdúja: nem randalírozik, nem fosztogat, nem gyilkos, csak ott van, fantáziájának köszönhetően ott tud lenni, amikor az “igazi hajdúk” randalíroznak, fosztogatnak, gyilkolnak.

Ady a két kurucban feltétlenül bízhatott, mondtam az imént. Ezzel persze azt is mondtam, hogy a múltban bízhatott. A maga kimetszette pozitív múltban természetesen, abban, amelyet ő tartott nagyszerűnek, de most nem a történelem szubjektivitásáról, választásaink saját magunkra szabott vagy saját magunk által determinált voltáról szeretnék értekezni. Hanem arról, hogy akkor, Ady korában az ember még hihetett a saját szubjektivitásában, még nem kellett úgy gondolkodnia róla, mint olyan valamiről, ami szóra sem érdemes, hiszen mindenkinek van, és mindenkié ér annyit, mint az övé. Az olvasónak az az érzése, hogy összes bizonytalanságával együtt Ady biztos lehetett a pozíciójában: tudta a helyét a világban, és tudta azt is, hogy tematizálhatja ezt a helyet. A múlt (illetve akármi és akárki) megítéléséhez magabiztosság kell, és ez a magabiztosság külső támaszra éppúgy vágyik, mint belsőre. Ady kurucai tiszták: nincs okunk kételkedni sem a kérdéseikben, sem az állításaikban vagy a hozzáállásukban. Úgy élték meg a szabadságharcot, ahogy megélték, és személyes nézőpontjuktól nyilván nem tekinthetnek el, de nem hazudnak arról, amit megéltek. Ond vezér, Dózsa György, Esze Tamás – minden grófi szérű és magyar ugar közepén, minden Csák Máté mellett mégiscsak ott vannak ők is. Volt egy múlt, ami szép volt, és ez a tény önmagában reményre ad okot: nagyjából így lehetne lefordítani, “prózában elmesélni” Ady költészetének erre vonatkozó hitét. Keserves, kínlódó, gyötrődő, problematikus hit ez, de: hit.

Kemény István szép esszét írt a februári Holmiban a Nap Kiadónál megjelent, Adynak szentelt kötetről. A Komp-ország, a hídról című elemzés 3. részében végigköveti, hogyan halt ki Illyés halála után a közéleti költő (talán még Petri az is volt, de ez most nem tartozik ide). Nos, ezt az alfejezetet Kemény a következő gondolattal zárja: “…ebben az időszakban anakronisztikus volt egy költő, aki azt állította, hogy én nem bűvésznek, de mindennek jöttem.” És hogy vezeti be ezt a sort Kovács András Ferenc? “S bűvésznek érkez, ki mindennek jötte. / Úgy kellett neki, de nincs gond, csak Semmisem.” (72. oldal) A nagybetűs Semmisem rátelepszik mindenre: az olvasó tudhatja, mindig az fog kiderülni, hogy semmisem, bár mindig más eszközökkel. Az fog kiderülni nemcsak a “közéletről” (Kovács lírájában már maga a szó is paródia), hanem a költészetről is, legalábbis abban az értelemben, hogy tiszta ugyan, de nem segíthet. “A költő könnyed, mert személytelen: / Nem tartja markát, nem lóbálja öklit, / Csak írogat, telik-múlik s öröklik…” – az Önarc kétezernégy nyarán (73. oldal) szakaszából az állítás mögül kihallatszik a kétely, a szomorúság, a vágy egy biztos igazság után.

Mi a “közéletiség” – tehetjük fel a költői (!) kérdést. A közéletiség itt az, ami minden álarc, maszk, szerep, minden szerzett, felépített, eljátszott identitás mellett visszahúz a hazai talajra – s ez nem vállalt hűség, hanem mérgezett muszáj. Aki erősnek találja a kifejezést és elhamarkodottnak a gondolatmenetet, az eltöprenghet a fölött, miért válogatott a költő Aranyos vitézi órák című kötetéhez (Mentor, Marosvásárhely, 2002) a legborzalmasabb Goya-rézkarcokból.

A múlt persze nem önmagában, önmagától iszonyú (de hát van-e olyan valami, aminek a minősége ne a viszony által jönne létre?). A múltat a ma habzó szájú demagógjai, olcsó karrieristái és a rájuk hallgató ostobák rontották meg. Mindenesetre az Überallesbadeni dalnokversenyben egyetlen szép és igaz múlt létezik: a művészet hagyománya. Ady, Petri, Jandl, Rimbaud, Joachim du Bellay, Rembrandt és társaik művészetéhez és személyiségéhez nem férhet kétség. Ha mégis van némi remény, akkor ez kizárólag annak köszönhető, hogy volt néhány jelentős egyéniség, aki nem csinált segget a szójából – szabad szájú szójátékkal így hangzana a végkövetkeztetés.

(Koinónia, Kolozsvár, 2005, 88 oldal, 1600 Ft)