Ma

　huszonkét éves Nárcisz, ha nem, akkor

halott, hallja a folyosó-huzatot,

és pillantását látja áthatolni

a húgypapíroson, ízek, adatok

cserélnek alakot a csontozatról

leválva és gazdát, s mint ablakonként

a kiszakadó napszakok, áramlik

vissza testébe a vízkereszt alá

temetett város. A cső az oldalá-

ba fúrva rángott – – – Kígyó, harapásod

álomba merített, és fölvert másnap-

ra Szómásod, merre keringjek tovább.

　

　

Húnyt

　szemmel lépdelve a hóropogásban,

mintha száraz ágköteg kapna lángra

valami ócska, öreg vaskályhában,

a kékes homályban. Így fest az ábra,

mintegy falon lógva, s kivehetetlen;

oly kép, mely nem melegíthet át embert

mégsem, de fogalmat kínál a tûzről,

és hozzá kialudt emléket rendel;

mintha álmodná tehát, a szemgolyó

ekörül forog, fehére szétterül

egyre a háta mögött, míg odább… a

járásban… kivörösödik a lába.　

　

　

　

　

Fejébe

　csapva agykéregmintás sapkáját lép

ki a szabadba Nárcisz. Nincs semmije,

sem illúzióit, sem Balzacot nem

őrzi már az emlékezete, de mint

ha még a lelke is ott maradt volna

barna iskolapadja alatt. Sütött

a nap, mikor a prefektus mögéje

suhanva lecsapott rá, csuhájával

elborítva a padot. Nem, csuklyája

nem volt, álla előre – s csak utána –

ugrott – a hangja, ugatva Nárciszra,

rózsafûzérrel a szőrös csuklóján.　

　

Sétámat

　semmibe véve ma elidőzhetnék

az üresség gondolatánál. Jegyzet-

füzet a kabátzsebemben. Mert tél van,

kapaszkodóit egyre-másra véti

el az elme, hát nekiiramodik

még egyszer, mielőtt az is elfogy, már

mint a türelme. Kesztyûjét hullatja

el közben, majd visszatér rá, amint

gémberülve görbed a keze. Kezdek

megértéssel fordulni a megtértek

után. Miről vitáznék velük. Ami nincs,

azt minek töltse be szóval az ember.　

　

　

　

　

　

　

　

　

Itt

　bújok, Uram, ingerküszöböd alatt

bújván betûidet, mint önmagamat,

ellentétéül annak, ami vagyok.

Nélkülözlek. Szemem, égő folyamat,

mivel Te, ez tiszta sor, nem vagy sehol.

Ez ismétlődik untalanul, ahogy

ürességed, kell-e mondanom, megkap,

ha nincs is mit átadnom, sem alkalom.

Mert szándék sincs bennem, egyéb, irántad,

mint szûkölni folyton, ahogy kívántad

tőlem mindig is, mielőtt kiváltam

volna belőled, vaksin, enerváltan.　

　

Egy (nem)

　szép nap aztán ennek is vége szakad,

kihûlve kézfejed s a talpad, szaladsz

egy fél lépést a falnak, mely álmodnak

az éjjel támaszául szolgált. Lógtál

rajta, az Úr mellett, a ragyogásban,hahotára nyíló szájjal. Emléke

még itt melenget, belül, szóval már el-

érhetetlenül – nem is vesztegetsz rá

többet. Szavad gyûlik ama hidegre,

s ki tudja, hova tovább, új peremre,

mely új kézfogásra nyílik – (lábfejed

a falon átvetve) – jégverem gyanánt.