„a pusztulás meg az idill néha nagyon hasonlítanak egymásra”

(Bartis Attila)

Rögtön megmagyarázom a címadásomat: a kötet utolsó nagy egységében Kemény István ötven kisesszét közöl számára fontos, pilléreknek mondott irodalmi (és egyéb) alkotásokról. Ha akarjuk, tekinthetjük ezeket is pilléreknek, például egy híd pilléreinek (vagy az életúténak). Az esszék ugyanis, éppúgy, mint a hidak és az utak (és legfontosabb olvasmányaink), visznek valahová. Nem feltétlenül határozott A-ból határozott B-be, hanem lehet velük, rajtuk haladni. A jó esszé – így tanultam Takáts Józseftől – ajtókat nyit meg, lehetőségeket, továbbhaladási, továbbgondolkodási irányokat mutat meg. A legjobb esszéket például nem biztos, hogy végig lehet olvasni egyfolytában: az ember netán megáll, hogy gyorsan felcsapjon egy másik művet, amiről szó van az eredetileg olvasott szövegben, aztán a visszatérés után eszébe jut egy harmadik dolog, és amiatt ismét megáll. Terjedelme, gördülékeny nyelvezete engedné, hogy Kemény István Lúdbőr című esszékötetét egyetlen (na jó, legfeljebb két) nap alatt elolvassa az ember. Mégis akár heteket el lehet vele tölteni. Meg még néhány más szöveggel: én többek között a Bartissal közös Amiről lehetet, Az ellenség művészetét, Csokonai-, Eliot-, Füst-verseket, Bolañót, Jerofejevet vettem kézbe, és még felidéztem, átgondoltam rengeteg más, Kemény által érintett írást. Legelőször tehát azt kell leszögezni: Kemény István esszéi képesek arra, hogy megutaztassák az olvasót, és ez már önmagában is nagy erény.

Ám a Lúdbőr nem pusztán kitűnő olvasmányélménnyel szolgál, hanem fajsúlyos, elgondolkodtató kérdésekkel is szembesít. Aki ismeri Kemény életművét, cseppet sem lepődik meg azon, hogy a szerzőt általában rendkívüli módon foglalkoztatja a történelem folyása és különösen napjaink Magyarországának állapotai. Ám azt kell mondanunk, hogy az esszé műfajában – ha nem is feltétlenül élesebb, de – alapvetően más fókuszban tud közelíteni az őt foglalkoztató problémákhoz.

Legfontosabb, direkten és indirekten is feltett kérdése, hogy miért érdemes, érdemes-e az általánosan érzékelt hanyatlás közepette itt maradni Magyarországon, kitartani szülőhazánk mellett? Ez olyan kérdés, amelyet ha komolyan teszünk fel, ahogyan Kemény is, akkor el kell számolni hozzá a múlttal és a jelennel (adott esetben a rendszerváltó generáció tagjaként a saját felelősséggel), és számot kell vetni a jövő lehetőségeivel és a jövőhöz fűzött és fűzhető egykori és mostani reményekkel (és adott esetben a rendszerváltó generáció tagjaként azzal, milyen hagyomány marad a jövő generációkra, különös tekintettel a saját gyerekeire).

Kemény véleménye a rendszerváltás óta eltelt időszakról nem derűlátó, hibákat lát és be nem teljesült ígéreteket, s azt, hogy noha ő még a kötet borítóján látható, 1989. október 23-ai Bartis-fotón (melyről az első esszé szól) dacosan nézett a jövőbe, ma már nincs (reális) jövőkép. Vagyis van, csak nem mindenki számára. Ezt a legösszefogottabban éppenséggel a német Tagesspiegelnek készített esszéjében írja meg, alighanem mivel a külföldi olvasóval előzékenyebb, olyasmit is kifejt, amit a magyar ügyekben járatosabbak számára nem kellene, illetve itt igyekszik talán a lehető legpontosabban fogalmazni, hogy minél kevesebb vesszen el a fordításban. A szóban forgó Magyarország és a jövő című írásban olvassuk: „egy jól működő országban él egy erős, közös kép a jövőről. A társadalom pozitív és reális (elhihető) jövőjéről. Ahol mindenki abban a tudatban van, hogy ha jól csinálja azt, amihez ért, egy jó rendszert működtet, a közös jövőért dolgozik. […] Magyarországon most nincs ilyen közös jövőkép. […] Magyarország ma nem egy jól működő ország. Nem tudja senki, hogy mi lesz a négymillió magyar szegénnyel. Köztük egymillió cigánnyal. Mi lesz a kivándorlókkal? Miért jöjjenek haza? Milyen távlatok várják őket itthon? Én sem tudom, mit mondjak a három felnőtt gyerekemnek, ha végleg el akarnak menni innen.” Ám ezek – természetesen – nem csupán a regnáló kormány kritikájának szólamai. „2010 után négy éve lett volna a magyar baloldalnak arra, hogy elismerje a saját felelősségét, és alkosson végre egy pozitív és reális jövőképet. […] Szemben a baloldali ellenzékkel, a jobboldali kormánynak van jövőképe. Csak az a baj ezzel a jövőképpel, hogy ötmillió embernek elég egy tízmilliós országban.”

Az imént kiemelt olyan írása Keménynek, amely elsősorban politikai fókuszú. Gyakoribbak azonban a történelmi érdeklődésű és főként az irodalmi tárgyú szövegek, s csak ezeken az áttéteken keresztül mondhatók politikainak vagy közérzetinek. A két leginkább kiemelkedő ezek közül a híres Ady-esszé, illetve a Zrínyi-esszé. Ezek az írások, ahogy a többi is, azért izgalmasak, mert Kemény gondolatmenetüket mindvégig föld- és olvasóközelben tudja tartani, sosem bonyolítja túl, sosem rugaszkodik el nagyon. És bármivel foglalkozik, aktuálissá teszi. A Zrínyi-esszé központi kérdésénél egyszerűbbet és játékosabbat nehéz volna kitalálni: mi volna, ha Zrínyi is a 20. század szülötte volna? „Legyen tehát egy személyben Illyés Gyula, Bibó István, Hamvas Béla, egy élve maradt Bajcsy-Zsilinszky Endre, és mindehhez legyen a huszadik századi magyar politikai költészet egyetlen Ady Endréhez mérhető alakja. Valamint Magyarország egyetlen hiteles és rátermett vezetője.” Kemény aztán azt is elképzeli, mi volna, ha ő lenne ez a 20. századi Zrínyi. „Legyen elegem a közép-európai siránkozásból, a mindenkori megszállókra való mutogatásból. Akarjam felébreszteni Közép-Európát az áfium hatása alól, hogy érdemes legyen itt élni.” Úgy tűnik tehát, hogy Kemény – e szövegben legalábbis – olyan figurát hiányol a közelmúltunkból és jelenünkből, akinek mind a képességei, mind a lehetőségei megvannak arra, hogy szűkebb hazáját, Magyarországot és annak régióját, Közép-Európát megsegítse, jelen állapotából kimozdítsa, hogy a pusztulást átfordítsa idillbe. E ponton annyit ellene lehet vetni Keménynek, hogy talán helytelen egyetlen messiástól várni a változást, ám az tény, hogy helyzetelemzése itt is, vázlatosan is a lényegre tapint: az állandó bűnbakkeresést muszáj volna magunk mögött hagyni, s inkább a jövőbe tekinteni.

Kemény végül nem ad egyértelmű választ kérdésére (menni vagy maradni?). Pontosabban nyilvánvalóvá teszi, ő hogyan dönt(ene), de nem állítja, hogy az övé az egyetlen és kizárólagosan helyes válasz – hogyha helyes egyáltalán. Értelmezésemben Kemény álláspontja az, hogy az a magyar kultúra (legyen szó magyar nyelvű vagy fordításirodalomról, antikokról, romantikusokról vagy kortársakról, egyetlen verssorról, dalszövegről, elbeszélő költeményről, ifjúsági regényről, sci-firől vagy éppen a Kommunista kiáltványról), amelyet a Lúdbőrben a teljesség igénye nélkül számba vett, elég ok a maradásra. Hiszen „a magyar kultúra aranykorában élünk […] akkor derülne ki, hogy ez bizony még az volt, ha hirtelen véget érne”. Ám minden további nélkül megérti, ha valaki nem elégszik meg pusztán azzal, hogy sokszínű és izgalmas, bár a korábbinál „szegényesebb és tétovább” kultúrában, ugyanakkor létbizonytalanságban éljen.

Persze magára talán nem is vonatkozik eredendő kérdése, mert ittléte sorsszerű, neki itt dolga van. Ahogy A költészet megkopasztása című (és lúdbőrig alcímű) lebilincselő műhelyesszéjében írja: „Az igazi költő az, aki mindig olyan helyre áll, ahonnan a szirének énekét teljes egészében hallani, benne a kereskedelmi rádiót, az alternatív dalszöveget, a mainstreamet. És ahonnan látni-hallani a filmeket, a sorozatokat, az egész szórakoztatóipart, a fogyasztókat és a szolgáltatókat, a tudományt. A kultúra és a civilizáció összes csábítását. És az ismeretlent is, a kalandot, az Istent, az életveszélyt, a társadalmat, a többiek hülye vicceit, az otthont. A költő valami megmagyarázhatatlan, de csodálatos zúgásként, részenként és egyben is hallja ezt az egészet. És benne látja-hallja a saját tegnap írt versét is. És a saját költői egóját is. Egyfolytában érzi, hogy oda kell menni, oda kell menni. De amikor azt érzi, hogy most elnyeli, beszippantja, teljesen magába csábítja ez az egész, akkor mégis odébb lép, és onnan figyel tovább. Mindig kívülről. De soha nem megy annyira messze, hogy már ne hallja a sziréneket. Ez a dolga a költőnek: miközben közvetíti a szirének énekét, ellen is kell állnia neki.”

Ha őszinte akarok lenni, Kemény megengedő álláspontja meglehetősen alapvető, nincs benne semmi különös. Szerintem ez a normális. És fogadni mernék rá, hogy még sokak számára. De valójában 2017 Magyarországán ez sajnos mégsem normális, nem alapvető, és a Lúdbőr emiatt bár nem egyedülálló, mégiscsak különös teljesítmény. Abban egészen biztos vagyok, hogy szívesebben élnék olyan országban, amelynek többek között Kemény István e könyvben foglalt gondolatai is alappillérül szolgálnak. Nem kell hozzá korunk Zrínyijének lennie, csak legyen egy a sok (majd)nem-Zrínyi közül.