Sally Rooney megkerülhetetlen szerzője a kortárs világirodalomnak, és az, hogy olvasói nem csupán – sőt, nem elsősorban – a szűk szépirodalomolvasó közegből kerülnek ki, fontos tanulságokat hordoz. A szerző az idealisztikus elképzeléseinkkel szembesít bennünket: a regényeiben bemutatja, hogy hiába fontosak számunkra ugyanazok az értékek, azok gyakran nem abban a tisztaságukban lesznek láthatók, ahogy azt elképzeljük. Az első három regénycímmel is efelé tesz gesztusokat: a Normális emberek című regényben látjuk, hogy az addig normalitásnak gondolt viszonyok és pszichés működések tarthatatlanok, a Baráti beszélgetésekben a meghitt kötelékeket konfliktusossá és kiüresedetté váló barátságok váltják fel, a Hová lettél szép világ pedig nem a modern nosztalgia keretei között beszél a kortárs válságtapasztalatokról és világégésekről, hanem az alkalmazkodás mindennapi rutinjáról számol be.

Rooney regényei erős emancipatorikus munkát végeznek. A személyes térben és szűk közegekben játszódó történetek éppen azért válhattak népszerűvé, mert bemutatják, hogy a normalitás változott meg, nem az értékek és vágyak tűntek el az olvasók világából. Legújabb, Intermezzo című regénye már ellép a receptszerűvé váló címadó gesztustól, a szereplők viszonyai is bonyolultabbá válnak a korábbi kötetekhez képest, de az alapvetően értékhiányos világ élhetővé tételének optimizmusa ennek a szövegnek is a sajátja.

Az Intermezzo lehetséges olvasatai lényegesen rétegzettebbek a korábbi szövegekhez képest. Egyszerre olvasható két elidegenedett testvér egymásra találásának történeteként, szerelmes regényként és gyászkönyvként, amelyben a két fiú az édesapjuk elvesztése után érzett hiányt dolgozza fel. A szerző önmagának állított feladatát, hogy a gyógyulás folyamatát minden szálon el tudja indítani, teljesíti. Peter és Ivan tipikus Rooney-alakok: kapcsolódásuk testvérként szükségszerű, de a világképük és értékrendszerük egészen másként alakult, a mindentudó narrációból pedig arra is rálátunk, hogy mindketten sérültnek, élhetetlennek látják a másikat, és folyamatosan félreértik egymás gesztusait. Megrekedt hősök, akiknek – már felnőttként – apjuk halála után nem kell szükségszerűen újragondolniuk az addigi életmódjukat, ugyanakkor a korábban fel nem dolgozott traumák régi elakadásokkal szembesítik őket.

A regény felütésében a két karakter párhuzamosan zajló életét látjuk. Az apa temetése, mint az egyazon univerzumban játszódó novelláknál, ugyan közös epizód, de nem a testvérek közös és koherens története lesz, és az elbeszélések sem kecsegtetik azzal az olvasót, hogy a szereplők bensőséges találkozása bekövetkezhet. A két testvér különféle fókuszok mentén beszéli el az eseményt: Ivan viseltes ruhája szégyenfolt Peter szertartásszervező munkájában, Peter felületes gyászbeszédében Ivan nem látja képviseltetve magát. A búcsúztatás után különböző beszélgetéseket folytatnak le más és más emberekkel, a részvét közös terhét csupán funkcionálisan, Ivan és az apa közös kutyájának a gondozása kapcsán fejezik ki, majd egymással alig érintkező dublini életükbe térnek vissza.

A gyász nem a folyamatos jelenlétével alapélménye a regénynek, sőt, hosszú fejezetek telnek el anélkül, hogy azzal kapcsolatos reflexiói volnának a szereplőknek. A történetvezetés fókuszában a két szereplő szerelmi élete áll, amelyek a közhelyesbe futó ellentétek mentén alakulnak. Ivan zárkózott karakterében egy egyszerinek tűnő kaland mélyül el és jelent valódi kapcsolódást, Peter tobzódik az átmenetiségben, és nem tudja, hogyan köteleződhetne el. Ivan működőnek tűnő kapcsolata az első olyan helyzet, amelyben felnőttként és nem gyermekként vagy fiatal sakkzseniként láthatja magát, Peter számára viszont a két párhuzamosan futó és elköteleződést nem jelentő kapcsolata egyre több érzelmi munkát igényel, és ezek a folyamatok alapvetően formálják át a szereplők szociális valóságát. Az apa temetése a regény elején még apropó, hogy egymás ellenpontjaiként lássuk a testvérpárt, a gyász témája viszont refrénszerűen tűnik fel újra és újra a beszélgetésekben, arra kínál lehetőséget, hogy a regény végére Ivan és Peter már egyenrangú beszélgetőpartnerként, és ne csupán a fiatal öcs és a már felnőtt báty viszonyában gondoljanak egymásra.

Rooney szereplői felbontják, majd a saját igényeik szerint építik újra azokat a kereteket, amelyeket a vélt normalitás meghatároz. Szövegei szépelgés vagy direkt és didaktikus közhelyek nélkül tesznek bizonyosságot amellett, hogy a régi elvárások meghaladásával is élhető az élet. Az Intermezzo családregény, amelyben az apa biztos otthont jelentett a két fiú számára, de az elvesztésével nem az apa pótlása, hanem a testvérek közös, felnőtt életének megszervezése a nagy feladat. Az első, apa nélkül töltött karácsony közeledte csupán lényegtelen telefonhívások és a szereplők közti félmondatok folyamatosan visszatérő témája, mégis a katarzis megelőlegezett eszközévé válik a regényben. A történet ugyan nem vezet egészen odáig, de ünneplő közösséget, választott, a saját szabályai szerint felálló új családot sejthetünk a leírtakból. Rooney új regényére nehezebb ráismerni, mint a korábbiakra: nem rá jellemző címet ad, erős irodalmi párhuzamokat vállal Joyce Ulyssesével, a szöveget alig törik meg párbeszédek és jelentőségteljes belső monológok vagy levelek, de a szerző optimizmusa átsüt ezen a regényén is.