A közelmúltban boldog-boldogtalan Mijazaki Hajao, a legendás japán animerendező és stúdiója, a Ghibli stílusában készíttetett képeket a mesterséges intelligenciával. Sokan felháborodtak, mondván, hogy ez a mester művészetének meggyalázása, sőt plágium. Persze nem szabad elfelejteni, hogy nem új keletű dologról van szó, néhány évvel ezelőtt, az Asteroid City bemutatója környékén az volt a divat, hogy a felhasználók a nevezett film rendezője, Wes Anderson stílusában generáltak képeket és hamis előzeteseket. Így született meg például a Szomszédok Anderson-változata, amelyben kétségtelenül mulattató volt látni a klasszikus magyar teleregény szereplőit a direktor jellegzetes harsány színvilágában és szimmetrikus kompozícióiban. Ez a jelenség talán azért sem váltott ki akkoriban olyan nagy felháborodást, mert már régóta kritizálják Wes Andersont amiatt, hogy önismétlővé vált, és sokak szerint az MI által generált ál-előzetesek éppen erre világítottak rá. Az életmű eddigi két legmegosztóbb filmje, A Francia Kiadás és az Asteroid City után a legújabb alkotásról, A föníciai sémáról sem lehet azt állítani, hogy vizuális értelemben eredeti lenne, nem ez hozza az áhított megújulást Anderson életművébe, de éppen azért roppant szórakoztató, mert a rendező szerzői sajátosságai egy kreatív zsánerdekonstrukció szolgálatában állnak.

A föníciai sémában sokkal markánsabb a történet, mint az Asteroid Cityben, amely nemcsak a sci-fi műfaját, hanem a hagyományos történetmesélést is roncsolta. Anderson bár maradt a jellegzetes korstílusú és az USA kollektív emlékezetében aranykorként kezelt ötvenes éveknél, ezúttal a kémfilm zsánerével dolgozott, így művéről eszünkbe juthat akár a James Bond-filmsorozat is. Csak éppen ez a sztori nem a titkosügynökre, hanem a gonosztevőre, a minden hájjal megkent, nemzetközi szinten tevékenykedő üzletemberre koncentrál. Benicio Del Toro játssza a magyar származású Zsa-Zsa Kordát, aki bérgyilkosokkal és egy rejtélyes konzorciummal a nyomában nagy terveket szövöget a Közel-Keleten. Ehhez azonban szüksége van szövetségesekre és finanszírozókra egyaránt. Az egyik társa Bjørn, a norvég rovarszakértő (Michael Cera), akit asszisztensének nevez ki, a másik pedig az apácának készülő lánya, Liesl (Mia Threapleton), akivel Zsa-Zsa szeretné újra felvenni a kapcsolatot, mivel gyerekkorában elhidegültek egymástól. A megfelelő pénzösszeg és befolyásos támogatók összegyűjtése végett útra kelnek, közös útjuk során pedig nem várt véletlenek okoznak sok bonyodalmat és nevettetik meg a nézőt.

A föníciai séma hamisítatlan Wes Anderson-film, amelyet sok kritika a modorosság és az önismétlés vádjával illetett. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, már csak azért sem, mert mint az Asteroid City, úgy a legújabb alkotás esetében is egyértelmű, hogy Anderson maga is tudatában van: szerzői kézjegye, formanyelve és a minimalista színészi játék jól beazonosítható sémává vált az évtizedek során. Így szereplői néha szinte már a nézőhöz, nem is egymáshoz beszélnek, olykor dialógusszinten is önreflexív, már-már didaktikus módon hívják fel a figyelmet arra, hogy amit látunk, az Anderson magánmitológiája, nem klasszikus történet. A szerzőiségnek éppen az a lényege, hogy a rendező vagy író úgyszólván monomániás, azaz újra és újra ugyanazokat a témákat járja körül hozzávetőleg ugyanabban a stílusban. Csak míg egyeseknél eljön az a pont, amikor azt mondják, leteszik a kamerát (például Tarr Béla is így döntött A torinói ló után), addig mások tudatosan a „barokk korszakukba” lépnek, azaz eltúlozzák vagy kifigurázzák saját stílusukat és visszatérő motívumaikat (például Jancsó Miklós a Szörnyek évadát követően). Anderson az utóbbi mellett tette le a voksát, és ha egy szerző akar és tud is mesélni, akkor van létjogosultsága életműve folytatásának akár a jól bejáratott formanyelv előtérbe helyezésével.

A föníciai séma egyáltalán nem blöff, habár a rendező rajongói talán joggal várnak el tőle markánsabb újdonságokat. Egyrészt ezúttal Anderson frappáns zsánerdekonstrukciót hajt végre abból az irányból, amelyből Alfred Hitchcock is közelített a műfajhoz az Észak-északnyugat című klasszikusában: a család és a párkapcsolatok felől. Bár a cselekmény humoros epizódokra, sőt gegekre esik szét, ám Anderson remek érzékkel eleveníti fel és rombolja szét a műfaji sémákat, hogy szórakoztassa nézőjét és kibontsa a fő karakterek magánéleti konfliktusát. Legyen szó a James Bondról vagy a Mission: Impossible-ről, a kémthrillerekben fontos szerepe van a véletlennek. Bond vagy Ethan Hunt mindig szembesül valamilyen nem várt akadállyal, amelyet akár a gonosztevő, akár az élet gördít elé. A véletlen pedig a hős szívósságát, adaptációs készségét domborítja ki a szabályos zsánerfilmekben, amelyekben a főszereplő mindig képes megoldani a nem várt problémákat is. Az élet azonban nem ilyen, az ember gyakran elbukik a véletlennel szemben, legyen szó akár egy vonatkésésről, amely miatt már nem engednek be minket egy fontos eseményre, amelyre hivatalosak voltunk. Anderson ennek abszurditását ragadja meg frappánsan A föníciai sémában.

Persze nem ő találta fel ezt a fajta műfajdekonstrukciót, a filmművészeti modernizmus nagy korszakában európai és amerikai alkotók egyaránt felhasználták a kiszámíthatatlan véletlen hőst legyűrő sokkhatását a kémtörténetekben, hogy érzékeltessék a kaotikus valóság kegyetlenségét (lásd Alain Robbe-Grillet Transzeurópa expresszét és a Magánbeszélgetést Francis Ford Coppolától). A föníciai séma egyediségét ezen a téren a kettőssége adja, amelynek egyik eleme az elmaradhatatlan és ezúttal szándékosan túlzásba vitt Wes Anderson-stílus. Mint mindig, úgy most is az egyszerre teátrális és minimalista forma biztosítja, hogy ezt a világot ne valószerű realitásként fogadjuk be, hanem az ötvenes évek zsánerfilmes változataként, tehát illúzióként és ideológiai konstrukcióként. Akár a korábbi Anderson-filmekben, úgy A föníciai sémában senki sem úgy reagál, ahogy azt elvárnánk tőle: ha valaki kap egy pofont vagy egy golyót a bordái közé, faarccal tűri. Egy levegőben végrehajtott merénylet után pedig teljesen természetes, hogy főhőseink kisebb karcolásokkal túlélik repülőgépük lezuhanását. Természetes, mert a zsánerfilmekben ezt szoktuk meg: Ethan Hunt ezért is van biztonságban az első Mission: Impossible-től az utolsóig, a zsánerszabályok egyszerűen nem engedik, hogy megnyomorodjon vagy életét veszítse. Ám míg a Mission: Impossible – A végső leszámolás azért válik röhejessé, mert tisztában vagyunk vele, hogy ezt az alkotók még mindig komolyan gondolták, addig A föníciai sémát éppen ellenkezőleg kell kezelni: túl színes és ironikus formanyelve által tudatosított művisége, konstruáltsága és abszurditása teszi lehetetlenné, hogy bármilyen szinten is komolyan vegyük.

Ettől még működhetne akár szabályos zsánerfilmként vagy tiszta műfajparódiaként is, de Anderson a modernista értelemben vett véletlen révén teszi újabb idézőjelek közé a történetet. Az alkotó szándékosan ütközteti a hős motivációit és elképzeléseit a cselekmény tényleges eseményeivel, ezért A föníciai séma már-már kafkai történetté érik, amelyben az egyén legnagyobb ellensége nem ősi riválisa, hanem maga a kiszámíthatatlan élet. Zsa-Zsa grandiózus tervekkel vág neki útjának, legyen szó a „Föníciát” érintő üzletről vagy személyes törekvéséről, hogy érzelmileg közelebb kerüljön a lányához. Ezeket a grandiózus terveket azonban ellenpontozzák a trivialitások, amelyek újra és újra keresztülhúzzák számításait. Egy ponton terrortámadásba csöppen, majd egy sérülése miatt vérátömlesztésre kényszerül. Ugyan ezek a véletlenek bizonyos értelemben közelebb viszik terve megvalósításához, de egyrészt minden esetben csak félsikereket ér el, másrészt végig hangsúlyos, hogy nem ura a helyzetnek, sőt újra és újra passzívvá válik (egyik jelenetben még az eszméletét is elveszíti). Így sem hősnek, sem gonosztevőnek nem elegendő. Nagy túlélő, akár az Észak-északnyugat hőse, de például a végső, nevetséges (értékes cserépedényekkel és lámpavasakkal vívott) párbaj is bizonyítja, hogy legfeljebb szerencséje van, de nem irányítója sorsának.

A föníciai séma ironikus és direkt elrontott kémtörténete mögött másrészt meghúzódik egy családi dráma is, amelyet kissé nehéz befogadni az Anderson-stílus távolságtartó minimalizmusa és konstruáltsága miatt, azaz érzelmileg nem tudunk közel kerülni a szereplőkhöz. De az alkotó így is remekül összeegyeztette ezt a thrillerműfajjal. Ismét érdemes felemlegetni a kémfilmek sajátosságát, amelyet a Mission: Impossible a szélsőségig fokozott: hogy a hős képes mindenhez adaptálódni, ezerarcú. Míg James Bond csak más személyazonosságot vesz fel, addig Ethan Hunt élethű maszkokat gyárt, hogy mindenhova bejusson, de ettől még megőrzi önazonosságát, erkölcsi tartását és tiszta érzelmeit, amelyek barátaihoz és a szeretett nő(k)höz kötik. A föníciai séma lényege azonban az, hogy Zsa-Zsa éppolyan kiismerhetetlen, illetve ismeretlen a lánya számára, mint maga a kaotikus valóság a kiszámíthatatlan, véletlen történéseivel. Kissé zavaros, fekete-fehér és még a fő cselekményvilágnál is színpadiasabb flashbackekben vagy túlvilági képsorokon tárul fel közös múltjuk, elhidegülésük oka, viszonyuk mégis érthető módon és meglepően komplexen bomlik ki ahhoz képest, hogy a film kifejezetten akciódús és sodró lendületű.

A felszínen mulattató persze apa és lánya gépies kommunikációja és kommunikációképtelensége, ahogy az is, hogy Zsa-Zsa egy mobil hazugságvizsgálót használ a lánya és üzletfelei meggyőzésére, valójában tragikomikus a helyzet, amely akár a néző valós tapasztalatait is felidézheti. Így a kémfilmek jellegzetessége Anderson művében személyes szinten az igazán érdekes, hiszen maga Liesl sem tudhatja, kicsoda az édesapja valójában, illetve mit tett az édesanyjával – erről ugyanis gonosz pletykák terjednek a nem éppen idilli családban. A  Zsa-Zsához hasonló kaméleon mentalitású, kétes hírnevű üzletemberek lételeme, hogy állandóan úton vannak és másnak adják ki magukat, hogy elkerüljék ellenségeiket vagy a felelősségre vonást. Ám ez olyan kiismerhetetlenséggel jár, amely már a családi kapcsolatokat is rombolja. Ezért is hasonló a történet tétje, mint az Észak-északnyugatban, csak míg Hitchcocknál a főszereplő páros házassága a cél, addig itt a kémkaland során az a fő kérdés, hogy apa és lánya megtalálják-e a közös hangot. Ennek folyamatát Anderson zseniálisan követi a repülő-szerencsétlenségekkel: még komplexebb módon, ahogy Hitchcock tette az Észak-északnyugat végén az alagútba befutó vonattal. Ugyan a zuhanások életveszélyesek, azonban ezek a véletlenek Zsa-Zsát ki is zökkentik fő küldetéséből és addigi szerepéből, mintegy lehull az álarca. Így a „hullámvölgyben”, a roncsok között, a dzsungelben van ideje őszintén elbeszélgetni a lányával. A vadonban csak a túlélés a tét, nem számít, ki honnan jött és milyen grandiózus üzleti tervei vannak. Az ember mintegy lecsupaszítva áll ott, nincs már értelme, hogy megjátssza magát vagy hazudjon. Ezért is alakulhat kedvezően Zsa-Zsa és Liesl kapcsolata a katasztrófák közepette, a krízishelyzet ellenére.

​

A föníciai séma szórakoztató és gondolatgazdag film, amelynek persze megvannak a maga problémái, ezek eredője pedig az Anderson-stílus. Ugyan markánsabb a történet, mint az Asteroid Cityben, de ettől még ugyanolyan kusza, néha érthetetlen, és akármilyen zseniálisan abszurd helyzeteket teremt a véletlen, ez egyúttal el is tereli a cselekményt új és új medrekbe, így a film fókuszálatlannak hat. Nincs mit szépíteni ezen, Anderson műve újfent szétesik amúgy remekül megrendezett epizódokra, ami miatt A föníciai sémát összességében nem könnyű befogadni. De nem is szabad a felszíni történésekre koncentrálni, a rendezőtől az utóbbi években megszokhattuk, hogy az apró részletekben, akár egy-egy félmondatban vagy a színészi játékban rejlik az lényeg. Ezért is van szükség egytől egyig remek színészekre még a kisebb szerepekben is, hogy a szereplők jól átadják, érzékeltessék a felszín alatti történéseket. Igaz, a hősök ezúttal is faarccal adják elő dialógusaikat a játékidő jelentős hányadában, ám éppen ezért figyelünk fel az átlagostól eltérő arcrezdüléseikre, ezek árulkodnak a hősök valódi énjéről és érzelmeiről (Del Toro, Cera és Mia Threapleton különösen szép munkát végeztek). Így lehet, hogy művészi-esztétikai szempontból ráférne a megújulás Wes Andersonra, de ha ilyen jó és egyúttal elgondolkodtató szórakozást nyújt, akkor lehet, nem is olyan nagy baj, ha tovább folytatja útját.