A könyv az elmúlt év májusában jelent meg, és mind az olvasók, mind a kritikusok nagy elégedettséggel fogadták. Még azt sem felejtettük el, hogy 2019-ben jelent meg a szerző Herkunft [Származás] című regénye, amelyért számos díjat és kitüntetést kapott, köztük a Német Könyvterjesztők díját. Utóbbi zsűrije így indokolta döntését: „Saša Stanišić annyira jó elbeszélő, hogy még az elbeszéléssel szemben is bizalmatlan. E regény minden mondata alatt ott rejtőzik a megközelíthetetlen származás, ami egyben az elbeszélés mozgatórugója is. Ez csak töredékeken, fikciókon és a történelem lehetőségeivel folytatott játékon keresztül közelíthető meg”. Stanišić tizennégy évesen a családjával 1992-ben, az akkor kezdődő háború elől menekült Németországba Bosznia-Hercegovinából. A család Heidelbergben telepedett le. („Heidelberg számomra olyan volt, mint egy esetleges város. Tizennégy éves voltam, és még sohasem hallottam róla, és még kevésbé sejtettem, hogy milyen jól lehet ott sétálni a Neckar partján, mondjuk egy filozófia szakos egyetemista lánnyal” – írja a regényben.) A könyv ide-oda ingadozik a memoár és a fikció között. A bázis, mint a fülszövegben olvashatjuk, mindenesetre a következő: „A Herkunft egy olyan faluról szól, amelyben már csak tizenhárom ember él, egy olyan országról, amely ma már nem létezik, és egy szétszóródott családról, amely az enyém. Ez a könyv arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az, ami hozzám tartozik – önportré felmenőkkel. És e portré kudarca.” Talán nem túlzás: a Herkunft az ezredforduló utáni német irodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása. És érezzük: innen a továbblépés nagyon nehéz lesz.  

A most recenzeált, Möchte die Witwe angesprochen werden, platziert sie auf dem Grab die Gießkanne mit dem Ausguss nach vorne [Ha az özvegy azt szeretné, hogy megszólítsák, akkor az öntözőkannát úgy helyezi a sírra, hogy a kiöntője előrefelé mutasson] című könyvben a tizenkét fejezet közül kettő közvetlenül kapcsolódik a nagy sikerű regényhez. Az egyik a nyitó fejezet, melynek címe: „Neue Heimat” [„Új haza”]. 1994-ben négy fiú játszik valahol Heidelberg külterületén: köveket dobálnak a levegőbe, és az elsőként feldobott követ a többieknek el kell találniuk. És közben beszélgetnek: „Mi négyen például. Külföldiek vagyunk Németországban. Te is ide tartozol, Nico, a te anyukád az NDK-ból jött. […] A szülőknek kaki állásuk van, vagy egyáltalán nincs állásuk, mint a te apádnak, Saša. Nico anyjának viszont egyszerre két állása is van, közben persze egyedül van.” A beszélgetés folytatódik, és előbb-utóbb szóba kerül, hogy ki hová megy nyaralni. Látjuk, hogy a négy fiú már át is vette a német „élménytársadalom” egyik legalapvetőbb diskurzusát. „Ki hová utazik, mennyi időre, és hogy az menő lesz-e, vagy sem.” (Szerintem itt lehet érezni némi iróniát.) Aztán az én-elbeszélő is sorra kerül: „»És te?«, kérdezte Nico, felém nézve. Haboztam. Ezek itt a barátaim. Ők, Fatih, Nico, Piero. Csak az ő telefonszámaikat tudtam fejből.” És akkor kigondol egy fiktív országnevet: ő Helgolandba utazik. „Nico azt kérdezi: »Mit csinálsz ott?« Őszintén válaszoltam: »Nincs tervem«.”

A szülők generációja már felnőttkorban érkezett Németországba: az élet nekik nem az önmegvalósításról, hanem a puszta túlélésről szól; nekik még a „szervezett” önmegvalósításban sem lehet részük. Most nézzük a gyerekeket. „Az iskoláról ne is beszéljünk […]. Az olyanokra, mint mi, inkább szaros, mint nem-szaros életek várnak.” És itt vezet be Stanišić egy érdekes metaforát: a „próbatermet”. Ebben láthatjuk a jövőt, de alapvetően lehetőségeket látunk. Ezt egy kicsit körültekintőbben is fölvezethetjük.

A könyvnek két mottója van. Az egyik: „Time is what keeps everything from happening at once”. (Az idő az, ami megakadályozza, hogy minden egyszerre történjen.)[1] Ezt egy második mottóban Stanišić így fordítja le a maga és az olvasók számára: „Kérem [az egyes fejezeteket] sorrendben olvasni”. Vagyis: hagyjuk az olvasásban érvényesülni az időt; az olvasás kövessen egy kronológiát, méghozzá azt, amelyet a szerző kijelölt. Az olvasás során (bár azért kell ide-oda lapozgatni) kiderül, hogy az egyes fejezetek vagy történetek mind kapcsolódnak egymáshoz: egyrészt ugyanazok a szereplők bukkannak fel, másrészt a boszniai háború és a jelenünk közötti idősávban mozgunk. És végül: itt mindenki azt a kérdést teszi fel magának: „Honnan jövök, hová tartozom?” De azért ennyire ne mossuk egybe az új könyvet a Herkunfttal: kétségtelen, hogy ezt a kérdést mindenki felteszi magának, de úgy, hogy közben azt kérdezi, ebből kiindulva, mi lehet velem, mi várhat rám, mit fog a sors nekem kínálni. Ezzel jó eljátszani, habár a kemény realitás ott áll az ajtó előtt. Lennardt Loß azt állítja, hogy itt elsősorban a négy „migrációs háttérrel rendelkező” fiú lehetséges jövőjéről van szó. „Itt az alakok azt a jobb jövőt keresik, amelytől a származásuk általában megfosztja őket. Stanišić ért hozzá, hogy felkeltse a hitet az emberben lévő jó iránt, és mégis érzékelteti azokat a keménységeket is, amelyeket az élet Németországban éppen az ilyen embereknek tartogat.”[2]

A könyv csúcspontja a tizedik fejezet, melynek címe: „Der Hochsitz” [„A magasles”]. Itt mintha zárulna a kötet, keretes szerkezettel. „Visszatértem Heidelbergbe egy felolvasásra.” (Mivel a mondat önéletrajzi, ezért rögtön hozzá kell fűzni: az író időközben Hamburgban él.) A hely szelleme sok mindent felszakít; a fejezet végén szó szerint megismétlődik a mű nyitánya: „Egy forró szőlőskerti délután 1994 júniusában. Fatih feldobott egy követ a levegőbe, és mi többiek arra tettünk kísérletet, hogy a kövét a köveinkkel eltaláljuk, és Fatih ezt mondta: »várjatok csak egy kicsit«, és a kövek a földre csapódtak.” Az első fejezet következő mondata már lemarad: „»Milyen pompás lenne«, folytatta, »ha az életnek lenne egy próbaterme«.” Megérkeztünk a jelenbe, a próbateremmel való játék a végéhez érkezett. A fejezet megint a Heidelbergbe érkezés és a jelen (illetve a közelmúlt) között oszcillál. A „Herkunft” problémája ősrégi, már Heinénél is alapvető szerepet játszik. „Hogy pont Helgoland lett az én kigondolt úticélom, azt Heinrich Heinének köszönhetem. A nagyon ambiciózus némettanárom nagyon szerette Heinét, és így nekünk is ambiciózusan sok Heinét kellett olvasnunk. Sokat beszéltünk a szabadságról, a hazáról, az iróniáról és hasonlókról, és arról, hogy nem tudjuk, miért is vagyunk olyan szomorúak.” A kis Sašának referátumot kellett tartania „Heine a száműzetésben” címmel, amihez a tanár ezt a rövid kommentárt fűzte: „Ez illik hozzád; mert bizonyos értelemben te is száműzetésben élsz.” Ezután a jelenbe ugrunk, a kemény német világba. „Hoyerswerda, Mannheim-Schönau, Mölln, Rostock-Lichtenhagen. Nem lehet nyugodtan aludni. Xhezót és a családját az álmukból verték fel, hogy kitoloncolják őket. Nem lehet nyugodtan aludni. Hanau. Az AfD. Küzdelem a megélhetésért. Anyám a munka előtt a konyhában némán sírdogál”. És jönnek a hírek arról, hogy nem hosszabbítanak meg minden vízumot. Kétségbeesés és szorongás.

De nem itt zárul a könyv, hanem a tizenkettedik fejezettel, melynek címe szintén: „Neue Heimat”. Ezt mégiscsak fenntartjuk, mindazok ellenére, ami történt, és ami van. Ez a fejezet majdnem úgy kezdődik, mint a könyv maga, és ahogy zárult a tizedik fejezet. „Egy forró szőlőskerti délután 1999 júniusában egy követ dobtam a levegőbe, és Piero és Nico arra tettek kísérletet, hogy a kövemet a köveikkel eltalálják, és azt mondtam: »várjatok csak egy kicsit, déjà vum van«, és a kövek a földre csapódtak.” Változik az elbeszélés perspektívája: előbb egy külső elbeszélő, majd Fatih beszélt, most pedig az én-elbeszélőé a szó. A végére megtaláljuk a hangot; de a „próbaterem” most is kimarad. A lehetséges világok a realitásnak adták át a helyüket. De azért a szereplők újra a nyaralás lehetőségéről beszélnek. És az én-elbeszélő most ezt mondja: „»Én itt maradok«”. Itt maradni, a megpróbáltatások és a német világ keménysége ellenére is.

Az én-elbeszélő megérkezett a német kultúrába, és új világot teremtett a német irodalomban.

(Fotó: Magnus Terhorst / Forrás: Penguin)