„Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke

„fecseg a felszin, hallgat a mély”
József Attila: A Dunánál

A tépés mű és műtét. Letépni – valamit valakiről-valamiről – atavisztikus. Veszélyes és fájdalmas, amit mindenki kipróbál maga is: saját magán – feltépni a gyógyuló sebet, letépni egy elvált bőrdarabkát –, de másokon, bármi máson, amit elér. Amikor balatonalmádi házában Géczi János mutatta a dekollázsait, azt mondtam – magamban biztos –, hogy én is! Annak idején mélyről fakadó élvezettel tépkedtem a Lenin körúti hirdetőoszlopok plakátjait. Éljen május egy! Gyűjtsd a vasat és a fémet! Tépni jó.

Azzal is a békét véded!

Plakátot megtépni nem szép. Nem azért tervezték-nyomtatták-ragasztották oda. Oké, lehet, hogy nem szép, de élvezetes; és a megtépett plakát szép.

Ezek az egyszerre a dolog színét és fonákját is mutató, eredeti vonalaikat, kontúrjaikat szerencsésen elvesztett, foszló-hámló felületek emlékeztetnek kedvencem, a 17. század első felében működő holland grafikus, Hercules Seghers munkáira, és erősen utalnak a romantika által „felfedezett”, középkorból ránk maradt romokra. A roncsolt állapot mindenesetre élettel telibb az eleve halva született, merev, mellébeszélő, hamis-hazug eredetinél: itt, funkciójától totálisan megfosztva, radikálisan más funkcióba lép át valami szánalmasan földhözragadt – falhoz, fához, kerítéshez, hirdetőoszlophoz ragadt; valamelyik (de)kollázsra pillantva azonnal felmerülhet bennünk, hogy vajon előtte és helyette mi volt.

Az, hogy itt a múltnak egy jelentéses, valamit nekem nagyon megmondani, sokszor kellemetlenül oktrojálni akaró, agresszív szegmense lett visszaállíthatatlanul eliminálva, eltávolítva, kiküszöbölve. Ezekre a munkákra fokozatosan vonatkozik az Erdély Miklós-féle „a mondanivaló kimenőt kapott”: a plakát arra szolgál, hogy direktben közöljön, Géczi gesztusa pedig tökéletesen destruálja ezt a valamit. Mintegy kimenti, végleges kimenőt adva neki, felszabadítja a szolgálat alól szegény plakátot.

A politikai véleménymondás szabadságának korában minden tiltás ellenére is alaposan elterjedt a (bűncselekménynek számító) plakát-„rongálás”; a plakát hordozta konkrét véleményt vélik így a másfajta véleményen levő tépdesők eltüntetni.

Mindhiába.

Ez a való világ.

Amit most látunk, nem a való világ. Kiállítás. Ez itt művek világa.

A tépkedő „más véleményen van”, ám gesztusa nem az ő más véleményét jeleníti meg, tehát hogy mit igen, csupán hogy azt nem. Így egyfajta vélemény dekonstruálódik ugyan, de helyette nem konstruálódik másfajta. Tehát két IGEN, két állítás helyett egy (mindenre) NEM.

Azaz!

Vagyis van ebben még egy-két csavar. Mert ha leszedek valamiről egy réteget, ezzel az (amit leszedek) megsemmisül, és – ha ezért csinálom, és ügyesen csinálom – előjön, amit az imént megsemmisített eddig eltakart. De tényleg előjön?

A művészettörténet számos szenzációs példát ismer arra, hogy a restaurálás régebbi, eredetibb-értékesebb állapotot rekonstruál – csakhogy itt és most nem ezt látjuk. Itt más kéz működik: egyrészt nem a tépdeső-rombolóé, nem az én hajdani gyerekkezem, amelyikkel, miután körülnéztem, látják-e, nagy kéjjel letéptem a Cipőt a cipőboltból-ról a NAGY OKTÓBERIt. Másrészt nem is az a szándék, amely egy réteg eltüntetésével az alatta fekvő réteget kívánja feltüntetni: nem feltárás, ahogy a régészek előbányásszák Trója 3 alól Trója 4-et, hogy majd előbukkanjon tényleg Trója! Hanem – micsoda?

A felszín gyanúba hozása?

Esetleg épp a mélység gyanús, ahogyan Kosztolányi Esti Kornélja énekli: „kesztyűje, mint a mázsa, / fontoskodó-komoly fagy / dagadt üvegszemébe. / Minden búvárnak oly nagy / a képe”?

Vagy ne döntsük el?

Ezek a kaparások, préselések, áztatások, szaggatások és lyukasztások azzal mindenképp szembesítenek, amit folyamatosan – ártatlanul vagy ártó szándékkal is, mikor miképp – teszünk percről percre: jelenünkkel megsemmisítjük múltunkat. A jelen kitakarja, elfedi a múltat. Többé-kevésbé, mondanám, de ha jobban belemegyek, inkább teljesen, mint alig. Hogy csak egy kézenfekvőre utaljak, miközben írom mindezt, folyamatosan megszüntetek: először az imént kinyitott új fájl tabula rasáját, aztán pedig – átírva – megszüntetem az eddig leírtakat. Ez jó?

Jó. Persze. Különben nem „haladnék”.

Vagy rossz? Ahogy vesszük.

Attól függ, mi szűnik, és attól, hogy ki szünteti. Hogy (rendőrvicc-szintagmával szólva) merre is lesz a haladás.

Mert Géczi János kompozícióit olvashatjuk az időbe való egyfajta beavatkozásnak is. Az idő mindenképp felrémlik, a felületekre pillantva mintha egyszerre látnánk múltat és jelent. Sőt, mintha azt a kimerevített pillanatot látnánk, amikor a múlt a jelenbe, a volt a vanba fordul. És a jövő?

Ami a jövőt illeti – lehet-e a jövőt illetni, érdemes-e, jó-e az bárkinek? –, nem tudom. Úgy hiszem, legjobb, ha arról az ember fia hallgat. Kis józansággal belátható, hogy – finoman szólva – nem érdemes, nem-finoman: őrült veszélyes volna lerántani, letépni a jövőt jótékonyan takaró leplet. Fény és sötétség egymásba fordul, apokalipszis – az igazság feltakarása/feltárása/kinyilatkoztatása, katá (el vagy le) klýzein (özönleni) – mindez majd.

Bald, Jüngling, oder nie! – ahogy Mozart Varázsfuvolájában mondatik.

Végül is, végre is, még egyszer: Géczi János képei szépek. Jól néznek ki. Jó nézni.

(Fotók: Varga László)