Állítólag H. P. Lovecraft korát éljük. Úgy tűnik, hogy „olyan kulturális pillanatban vagyunk, amikor Lovecraft írásainak témái és hatása a ’30-as évek ponyvairodalmának földalatti (khtonikus) mélységeiből bugyog fel, váratlan intellektuális és kulturális befolyást gyakorolva”[1] – írja Carl H. Sederholm és Jeffrey Andrew Weinstock, az író munkásságát övező aktuális lelkesedés kapcsán. Lovecraft mára messze meghaladta a kultikus Weird Tales folyóirat holdudvarát, de a gótikus horror, a természetfeletti fikció vagy a tudományos fantasztikum irodalomtörténeti és zsáneresztétikai kontextusát is. Enigmatikus személye, zavarba ejtő világképe és az általa megalkotott emblematikus szörnykorpusz már a vizuális kultúra legkülönbözőbb régióit is meghódította, a videójátékok és képregények birodalmától a tömeg- és szerzői filmen keresztül egészen a kortárs képzőművészetig. És itt még szó sem esett Lovecraft rendkívül gazdag irodalmi utóéletéről, a weird egyre nagyobb visszhangokat verő irányzatáról és a kozmikus rémirodalom olyan pregnáns képviselőiről, mint Thomas Ligotti vagy az idén elhunyt Brian Lumley. Mintha Cthulhu csápjai egyre szorosabban fonnák körül napjaink valóságát, mintha az egyre inkább emberidegenné, megközelíthetetlenné, horrorisztikussá válna, sőt nem kizárt, hogy valójában mindig is emberidegen, megközelíthetetlen és horrorisztikus volt – beleértve magát az embert is. Talán nem érdemtelenül tulajdonítunk oroszlánrészt Lovecraft újrafelfedezésében annak a humántudományos paradigmaváltásnak, melyre „nonhumán fordulatként” utalhatunk, és amely ma már az akadémiai tudástermelés egyik domináns tendenciáját képezi. Donna Haraway például a cthulucén megnevezéssel hivatkozik a jelenleg uralkodó természetkulturális állapotunkra; Graham Harman, a spekulatív realizmus egyik programadó filozófusa külön kötetet szentel Lovecraft valóságfelfogásának; a kortárs politikai és kultúrakritikai gondolkodás számos képviselője pedig, mint Reza Negarestani vagy Evan Calder Williams, egészen odáig mennek, hogy teóriafikciós írásaikban a lovecrafti monstruozitás képeihez fordulnak a későkapitalizmus leírásához. A hazai környezetből ide sorolhatjuk még Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió nemzetközileg is jelentős Lovecraft-kötetét, mely az író munkásságát a poszthumanizmus nézőpontja felől olvassa.

Michel Houellebecq könyve ebből a szempontból kilóg a sorból. H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel című műve első ízben olvasható magyarul a Magvető Kiadó gondozásában, Tótfalusi Ágnes és Galamb Zoltán ragyogó fordításában. Ahogy azonban Stephen King méltató előszava is sejteni engedi, jelen kötet némiképp eltér a recepció domináns irányaitól. Monografikus igényű Lovecraft-esszéjében Houellebecq-et ugyanis aligha foglalkoztatják a fentebb említett dilemmák, az ökokrízis fenyegető szimptómái, a humanizmus fogalmának kiterjesztése a nem-emberi létformák irányába, vagy éppen a technokapitalista akceleráció gondolata. Houellebecq „egyszemélyes regényében” – ahogyan ő nevezi – maga az élet egy válságjelenség, egy nemi úton terjedő betegség, amelyre a zsigeri reakció a fejvesztett menekülés, főként az elől a kétségbeejtő igazság elől, hogy valójában nincsen hová menekülni.

„Az élet fájdalmas és kiábrándító, következésképpen semmi értelme újabb és újabb realista regényeket írni. Ha a valóságról van szó, általában tudjuk, hogy állunk vele; és nem igazán van kedvünk többet megtudni róla. Az emberiség úgy, ahogy van, csak mérsékelt érdeklődést képes kiváltani belőlünk” – írja Houellebecq, H. P. Lovecraft pedig legalább ennyire osztotta a francia író konzekvens mizantrópiáját és életundorát. Lovecraft szemében az emberi faj tünékeny felvillanás csupán, egyetlen mikroszkopikus pont a létezők sorában, s mint ilyen, egy nap maga is a kihalás sorsára jut, ami mindent egybevetve még csak különösebben jelentőségteljes pillanatnak sem lesz mondható. Ez Houellebecq számára is egészen világos, ahogy írja: „Az emberi faj eltűnik. Felbukkannak új fajok, majd azok is eltűnnek. Az ég hideg lesz és üres, haldokló csillagok gyönge fénye világítja be. És ezek a csillagok is eltűnnek majd. Minden eltűnik.” Lovecraft szerint délibábos téveszme mindössze, hogy az antropocentrikus beállítódás bármivel is több lenne, mint az emberi gondolkodás által otthonná alakított sivár védőkalitka, melyet szokásaink rendeztek be, és amelyekről azt gondoljuk, hogy tökéletesen le is fedik a valóság egészét. Ezért is lehet Houellebecq értelmezésében a hétköznapok megkövült realitása előli menekülés Lovecraft művészetének egyik legfontosabb célkitűzése. Elmenekülni az önmagát a világegyetem origójából szemlélő embertől, aki önelégültsége közepette észre sem veszi, hogy marionettbábuként rángatózik a mindennapok zsinórján, előadva a humánum valóság feletti egyeduralmának olcsó kamaradarabját. A művészet feladata kérlelhetetlenül bekiabálni ebbe az előadásba és leleplezni mesterkéltségét. Houellebecq szerint Lovecraft pontosan így tesz: a horror ott lép elő, ahol felszakadozik az emberközpontú világ megingathatatlannak hitt védőfátyla és a kalitkába betolul a kozmosz embertelen űrhidege. „Hogy Sátán vagy Nyarlathotep, teljesen mindegy: egy perccel sem bírunk ki többet a realizmusból” – Houellebecq szövegének kulcsmondata ez, és a Szemben a világgal, szemben az élettel fejezetei mindvégig e gondolat köré összpontosulnak. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy vajon mit érhetünk itt realizmuson és antirealizmuson. Egymással, vagy inkább az élettel és a világgal állnak szemben ezek a fogalmak, ha egyáltalán valami módon szemben állnak? Egyáltalán mit érthetünk jelen esetben valóságon? Houellebecq meglehetősen bizonytalan válaszokkal szolgál az iménti kérdésekre.

A „realizmus” fogalma ma igen kelendő árucikk az elméletalkotás piacán. 1992-ben is az volt, amikor Houellebecq könyve napvilágot látott, még ha ennek néhányan úgy is adtak hangot, hogy cizellált nekrológokkal intettek búcsút a valóságnak. Ma realizmusreneszánszt emlegetni azért is lenne félrevezető, mert ez a megfogalmazásmód azt sugallhatja, hogy volt idő, mikor a valóság reprezentációja, megalkotása, leleplezése, meghaladása vagy épp megtagadása kevés érdeklődésre tartott volna számot. Hogy ez mennyire nincs így, arra eklatáns példa lehet a huszadik század művészete. A modernizmus elnyűhetetlen valóságszenvedélyéről adhat számot, amit Alain Badiou a századelő avantgárdmozgalmai kapcsán megfogalmaz,[2] jelesül hogy inkább feláldozták a művészetet, minthogy lemondjanak a valóságról. Duchamp, Brecht, Malevics, Mondrian, Joyce vagy Henry James noha különbözőképpen, ám mindnyájan a valóság nevében léptek fel, miként az euroatlanti modernizmustól formailag tisztes távolságot tartó Lovecraft is. Graham Harman éppen erre hívja a figyelmet, amikor azt írja, hogy „a valóság maga furcsa (weird), mivel a valóság maga összeférhetetlen bármilyen reprezentációs vagy mérési eljárással”.[3] Amennyiben ez így van, Lovecraft aligha lehetne távolabb attól, hogy szembeszegüljön az élettel és a világgal, sokkal inkább olyan mélyre merül bennük, ahová az antropocentrikus tudat fénye már nem érhet le. Lovecraft „furcsa” realizmusában a valóság távolról sem emberarcú, hanem mindig végtelenül több, nemcsak az emberi, hanem bármilyen másik episztemológiai apparátus számára is. A valóság folytonosan önmaga feketelyukszerű jelenlétével konfrontálódik.

Houellebecq antirealizmusa utóbbihoz hasonlóan azonban maga is egyfajta realizmusigény mellett tör lándzsát, jóllehet nézetei mindössze érintőlegesen kapcsolódnak csak Lovecraftéhoz. Briliáns elemzéseket olvashatunk Lovecraft ellentmondásos életéről, viszontagságos írói karrierjéről, elszigeteltségéről és végletes rasszizmusáról, továbbá arról, hogy mindezek hogyan szövik át a szerző sajátos prózapoétikai megoldásait és világszemléletét, mindazonáltal gyakran lehet olyan érzésünk, hogy Houellebecq tulajdonképpen nem annyira Lovecraftról, mint inkább saját magáról ír. Pontosabban önmagát fedezi fel Lovecraftban. Houellebecq szerint nem az a gond, hogy a valóság a legcsekélyebb mértékben is furcsa lenne, vagy túlnyúlna a humán szubjektum megismerőképességén, hanem az, hogy amiben élünk, az a nyugati fogyasztói kultúra rögvalóságának élettelen és jövő nélküli realizmusa. Houellebecq ugyanakkor a realizmus látszólagos megtagadása helyett annak egy új formáját körvonalazza; egyfajta depresszív realizmust, a valóságnak a valóság hiányaként való felmutatását, a realizmus negatív tartományát: „Alternatívát kínálni az élet minden formájával szemben, folyamatos ellenzékben lenni vele, és biztos menedéket kínálni benne: a költő legszentebb küldetése ezen a földön.” Ez az élet olyannyira sivár, rideg és embertelen, hogy már csak akkor ismerünk rá, ha megpróbálunk megválni tőle – meglehet, Michel Houellebecq szépirodalmi munkásságát ez az imperatívusz vezérli, Lovecraft esetében viszont már kevéssé lehetünk ebben biztosak.

Mindennek ellenére a Szemben a világgal, szemben az élettel értékes olvasmány, amely tovább gazdagítja az itthon is egyre terebélyesedő Lovecraft-irodalmat, de éppúgy jelentős hozzájárulás a magyar nyelven hozzáférhető Houellebecq-korpuszhoz is. Sőt, legnagyobb érdeme talán éppen ebben áll, és Houellebecq nem is véletlenül nevezi könyvét „első regényének”. S valóban az is: egy ifjú önarcképe, aki azóta is szemben áll az élettel és a világgal.

(Bélyegkép: Michel Houellebecq. Fotó: Joel Saget/AFP)