​A második világháború után nagy kérdés volt a művészek, így a filmesek számára, hogyan lehet, egyáltalán be lehet-e mutatni a nácik legnagyobb bűnét, a holokausztot. Steven Spielberg az Oscar-díjjal elismert Schindler listájával és Koltai Lajos Kertész Imre-adaptációjával, a Sorstalansággal bizonyította, hogy a téma még évtizedekkel a tömeggyilkosságok után is megosztó lehet, főleg, ha ilyen direkten, olykor hatásvadász módon ábrázolják. Szabó István klasszikusának, az Apának a filmforgatási epizódja, Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Oscar-jelölt filmje, a deportálások borzalmát gyerekszemszögből bemutató Jób lázadása, valamint Nemes Jeles László Oscar-díjas műve, a Saul fia rendhagyó megközelítésükkel sokkal többet és hatásosabban voltak képesek bemutatni a holokauszt borzalmából, mint a direktebb alkotások. Ugyanez igaz a brit Jonathan Glazer (A felszín alatt) Oscar-jelölt filmjére, az Érdekvédelmi területre is, amelyben az auschwitzi láger vezetőjének, Rudolf Hössnek és családjának a szemszöge biztosítja, hogy különleges és persze borzalmas élményben legyen része a nézőknek.

Glazer műve Martin Amis 2014-ben megjelent regénye alapján készült. A kiindulópont 1943, amikor Hösst leváltják, így küszöbön áll, hogy feleségével, Hedwiggel, valamint gyermekeikkel el kell költözniük a lengyelországi Auschwitzban, közvetlenül a koncentrációs tábor mellett található otthonukból. A családot és vendégeiket, a gyönyörű házat és kertet egy fal választja el a barakkoktól és a krematóriumoktól. Hössék az elnyomó rezsimhez tartoznak, annak kedvezményezettjei, így az ő szemszögükből az élet még itt is kifejezetten idilli. A közelben patak csörgedezik, tavasszal és nyáron a zöldellő mezők ideális kiránduló- és piknikhelyek. Ezért is ellenkezik Hedwig, amikor férjét leváltják, ő maradni akar. Ez persze csak apró, jelentéktelen konfliktus köztük ahhoz képest, ami a háttérben folyik. Glazer epizodikus filmje ezt az élethelyzetet, groteszk létállapotot mutatja be, sejtetve a kerítésen túl zajló borzalmakat.

Az Érdekvédelmi terület éppen a Saul fiáéval ellentétes formanyelvvel ‒ ott a kamera végig a főhős arcára fókuszál, háttérbe szorítva a haláltábor borzalmait ‒ éri el szinte ugyanazt a hatást, szolgálja ugyanazt a koncepciót. Glazer rendkívül távolságtartó, felvevőgépe jellemzően statikus, totálképekben mutatja be a karakterek triviális cselekvéseit, mindennapjait. Az alkotó zenét sem használ, csak a zajok, zörejek, a környezet hangjai és az emberi beszéd hallatszanak. Nagyon fontos is, hogy semmilyen aláfestő zene ne nyomja el az atmoszféra hangjait, mivel a koncentrációs tábor történéseiről, a lágerben tomboló erőszakról a néző ezen a csatornán keresztül kap információt. Ez a minimalista forma hasonlóan kegyetlennek és szenvtelennek tűnik, mint a Saul fiában a főhősre tapadó kamera formanyelvi koncepciója. Bár kissé hatásvadász is, hiszen a tradicionális filmzene mellőzése és a totálképek miatt a szereplők alig hallható, triviális beszélgetései is olyan érzést keltenek, mintha Glazer a haláltábor felé mutatna, hogy „ezt hallgassátok csak!” Ugyanakkor Nemes Jeles László filmjéhez hasonlóan az Érdekvédelmi területben is működik ez a kegyetlen koncepció, mert egyrészt a történetnek valójában tényleg nem Rudolf Höss és családja a főszereplője, hanem maga Auschwitz, másrészt a minimalista és távolságtartó filmnyelv Hössék világlátását képezi le.

Az Érdekvédelmi terület érdeme az is, hogy szakít a sablonos náciábrázolással, ami nem azt jelenti, hogy jobb emberekként látjuk Hösséket vagy a velük kapcsolatba lépő civileket és tiszteket. A filmek, főleg a műfajfilmek – lásd például a tavalyi Indiana Jones és a sors tárcsáját – többnyire gonosz, arrogáns, ordítozó és szadista figurákként ábrázolják a Harmadik Birodalom kiszolgálóit. Még a Bruno Ganz alakításában szinte emberként (nem pedig emberarcú szörnyetegként) megjelenő Hitler körül is sok a klisésen ábrázolt náci A bukás című háborús drámában. Glazer filmje teljesen átlagos emberekként láttatja a Höss család tagjait és a vezető beosztású, döntéshozó tiszteket. Ez korántsem a bűnösök mentegetése, sőt ez által a rendező még inkább hangsúlyozza a bűnösségüket. Az egyik jelenetben egy mérnök szinte kedélyesen, barátságos szavakkal, a kreativitás izgalmával magyarázza Hössnek, hogyan tehető hatékonyabbá a haláltábor megsemmisítő-rendszere. A néző a későbbi fogadáson, díszvacsorán is teljesen átlagos embereket láthat, akik történetesen horogkeresztet viselnek. Glazer érzékletesen megragadta, hogy ezeknek az embereknek természetes ez az életmód, a háborús állapot, az embertömegek elgázosítása és kiirtása. Ezt a képzetet erősíti a központi motívum, a láger szomszédságában fekvő idilli családi ház is.

Hösséknek szinte fel sem tűnik, hogy a szomszédból olykor jajveszékeléseket vagy puskaropogást hallanak. Mintha idilljük azt sugallná, hogy számukra ez az élet rendje: ők a „felsőbbrendű faj” tagjai, míg a többieknek az a sorsa, ami a falon túl zajlik. Nem szörnyetegeket látunk, hanem átlagembereket: Hedwig nem véletlenül borul ki, amikor értesül Höss áthelyezéséről. Együtt akar lenni a férjével, mert szereti – még ha az csalja is őt, ráadásul feltehetően egy „alsóbbrendű”-nek tartott nővel, mint arra az egyik jelenet utal. A „Heil Hitler!” a családban olyan köszönés, mint máshol a „Jó reggelt!” vagy a „Szia!” Glazer egy ideológiai konstrukciót mutat be, egy a külső szemlélő számára nyilvánvalóan visszataszító világot, amelyet annak lakói szépnek látnak. Életükben nyoma sincs a diktatúrának, mivel a hatalom kedvezményezettjei. Ők ebben szocializálódtak, főleg a gyerekek, így természetesen nagy kérdés utóbbiak esetében, hogy milyen emberekké válnak, ha felnőnek.

Az Érdekvédelmi terület utal is néhány jelenetben arra, hogy milyen hatással van a náci ideológia és általában a Harmadik Birodalom rendszere a gyerekekre. Az egyik epizódban két fiú játszik, a nagyobb a kisebbet betuszkolja az üvegházba, bezárja, majd nevetve figyeli, ahogy az rémülten próbál kijutni, segítségért rimánkodva. Nem lehet nem belelátni ebbe a nácik és a deportáltak kapcsolatát, általában a totalitárius diktatúra működésmódját. Egy másik frappáns és horrorisztikus analógia is előkerül a gyerekek szálán, Jancsi és Juliska története. Höss meséli lefekvés előtt ezt a kegyetlen, de a főszereplők szemszögéből boldog befejezésű történetet. Jancsi és Juliska sikeresen elkerüli a tűzhalált (a holokauszt „teljesen elégő áldozatot” jelent), viszont fogvatartójukat, a boszorkányt a kemencébe taszítják. Höss gyermekei számára ez természetes dolog, hiszen a meséknek jó véget kell érniük. Félő azonban, hogy a náci ideológiai konstrukcióban nevelkedve a holokausztot is örömteli fejleményként fogják értékelni.

Fontos, hogy a nácik nem szörnyetegként vagy arrogáns, harsány, extrém figurákként jelennek meg az Érdekvédelmi területben. Igenis vannak érzéseik, ugyanolyan emberek, mint bárki más, és emiatt még nagyobb a bűnük. Hedwig a legjobbat akarja a gyermekeinek, ám ennek az az ára, hogy más gyerekek elégjenek a krematóriumokban. Ezt pedig hagyják, elviselik, együtt élnek a tudattal, a hangokkal, sőt a szaggal is, mint arra az egyik jelenet reflektál, mivel az csak illúzió, hogy a Höss család virágillatban létezik. Ők tehát nagyon is emberek, de a kívülállót könnyen undorral töltik el.

A valóság nem csak hangok és szagok formájában tör be az Érdekvédelmi terület idilljébe. Az egyik jelenetben Höss és gyerekei a folyóban fürdenek és pecáznak. Höss egyszer csak egy emberi maradványra bukkan, és pánikszerűen tessékeli ki gyermekeit a vízből. Kérdés, hogy ennek hatására vajon felébredt-e Höss lelkiismerete. Az Érdekvédelmi terület hosszú távon érdekes, komplex választ ad erre. Christian Friedel abból a szempontból jó választás volt a főszerepre, hogy viszonylag barátságos külseje és visszafogott játéka miatt a néző nem látja őt alapvetően gonosznak. Vannak gyarlóságai, de nem ellenszenves ember, az pedig, ahogy a film bemutatja, törődik a gyerekeivel, csak növeli a kellemetlen empátiát, amelyet Glazer műve Auschwitz haláltáborának a parancsnoka iránt ébreszt a nézőben. Ám éppen ezért van szükség a nagyon következetesen kidolgozott minimalista formára és a sok apróságra, amelyekkel a rendező eltávolít Hösstől és családjától, akikben semmilyen együttérzés nincs a szomszédjukban raboskodó, szenvedő, halálba küldött emberek iránt.

Höss 1947-es kivégzése előtt önéletrajzi írásában és utolsó üzenetében is a megbánás jeleit mutatta, bár lehetséges, hogy csak mentegetni akarta magát. Az Érdekvédelmi terület erre némileg ki is tér az utolsó, nyomasztó és horrorisztikus jelentsorban, amelyben a férfi egy sötét, labirintusszerű folyosókkal teli berlini épületben az irodájából igyekszik le a lépcsőn. Egyszer csak megáll, és elkezd öklendezni, majd hányni. Glazer itt didaktikusan bevág egy dokumentumfilm-részletet, amelyben az auschwitzi haláltábor helyén létesített múzeum dolgozói tevékenykednek, megjelennek az áldozatok, köztük a gyermekek cipői. E képsorok utalhatnak arra, hogy Höss talán megbánta tetteit, de arra is, hogy ez a megbánás önmagában semmit sem ér, hiszen a sok millió meggyilkolt embert már nem hozhatja vissza semmilyen bűnbánat.

Az Érdekvédelmi terület erős filmalkotás, amely morális kérdésfeltevésre ösztönzi a nézőt, és párbeszédet kezdeményez bűnösség, megbánás és megbocsátás kérdéseiben. Ám sajnos Jonathan Glazer sokszor enged a giccs csábításának. Szükségtelenek például azok a rémálomszerű bevágások, amelyekben inverz színekben látható a világ, valamint elviselhetetlen ambient zene szól. Sokkal hatásosabb és letaglózóbb a szenvtelen, minimalista forma, amelyben az alkotó a többi jelenetet megvalósította, mivel ennek köszönhetően a néző fejében fokozatosan áll össze a kép, születik meg a felismerés és az undor, ahogy realizálja: ez a család a haláltábor mellett él vígan és békében. A bevágásokkal, illetve a cselekményt keretező, percekig kitartott sötétséggel és a közben szóló idegtépő zenével az Érdekvédelmi terület olyan hatást kelt, mintha bele akarná verni a befogadó fejébe, hogy amit lát, az borzalmas és elítélendő. Megfosztja tehát attól, hogy önállóan gondolkodjon, ami nem szerencsés, hiszen ez a totális diktatúráknak is az egyik fő célja. Ettől függetlenül az Érdekvédelmi terület maradandó filmélményt nyújt, és a Saul fiához hasonlóan megérdemelné az Oscar-díjat.