„úgy egyeztünk meg, hogy a férjem először velem végez, aztán magával” – a kezdőmondat megadja az alaphangot Hegedüs Vera Ostoba című regényéhez. A folytatásból kiderül, hogy ez a nyitány nem csak olcsó trükk, blikkfangos felütés volt, beleértve a mondatkezdő kisbetűk használatát – hamar egy sötét, szürreális, mesteri precizitással kidolgozott univerzumban találjuk magunkat. Eleinte a történetvezetés útvesztőjében bolyongunk, a regény mozaikos szerkezetű, ahol a rövid, néhány oldalas fejezetek nem időrendben követik egymást. A mozaikkockák a regény utolsó szakaszaiban állnak össze egységes képpé, egyebek mellett értelmet nyer a főhős hasonmásának szerepe, és fény derül a férj sorsára is. Játszik velünk a könyv, amelynek az elején rengeteg lényeges dologról értesülünk (már-már zavarba ejtő ez a többlettudás), bizonyos történések és motívumok kapcsán viszont a szerző csak sejtetéseket alkalmaz. Egy biztos, ezzel a módszerrel Hegedüs Vera az első pillanattól kezdve olyan atmoszférát és feszültséget teremt, amitől nehéz szabadulni, magába szippantja az olvasót.

A könyv főhőse egy szegény családból származó fiatal nő, aki beházasodik egy nagy befolyással rendelkező, a legszűkebb társadalmi elithez tartozó családba. Mindezt úgy, hogy életét egy szomszédos országban folytatja, így egész életében kiszolgáltatottan mozog az idegen, gyakran ellenséges közegekben. Az Ostoba bizonyos értelemben történelmi regény, a nyitójelenet előtti és utáni néhány évtizedet öleli át. Bizonyos értelemben: a könyvben nincsenek személynevek („férjem”, „Y”, „orvos”, „birkózó”), helységnevek, évszámok, konkrétan megnevezett történelmi konkrétumok. Az események középpontjában a folyamatos erőszak áll, (hol a „háború”, hol az általános káosz képében), ami mindenkit megfoszt emberi mivoltától. A történet bizonyos elemei valósak, a háborút követő megtorlásokban olyan világ épül, ahol bárkiért eljöhet a „fekete autó”, ahol „munkásnegyedek” vannak, és ahol tilos énekelni a „himnuszt”. Ez lehetne akár a kommunista államberendezkedés kialakulásának analógiája, csakhogy a történelmi tényeknek más események ellentmondanak: folyamatos lázadásokkal, aktív ellenállási mozgalommal, terrorista csoportokkal is találkozunk. Ebben a zűrzavaros korban a főhős és férje a bűnösök közé tartozik, és a főhős csak annak árán indulhat tiszta lappal, hogy életét az új világ egyik befolyásos alakjához (X.) köti, vállalva azt is, hogy énekesnőként, többnyire vidéki művelődési házakban fellépve a kialakulófélben lévő rendszert építi.

Mindezzel együtt ebben a könyvben a történet és a történelem is csak valamiféle kulissza, a regény szerkezete, az egymás után következő rövid, megrázó jelenetek kivételes komplexitást adnak a szövegnek. A háború borzalmait töredékekből, pillanatképekből ismerjük meg: a tisztek a kastély pincéjében az agyonlőtt rabok aranyfogai után kutatnak, a férj puszta kézzel gyilkol meg egy hadifoglyot, majd a főhőssel együtt elássa az erdőben. Nem sokkal jobb a helyzet a háború utáni totalitarizmusban, a férj helyére lépő X. kegyetlen, hideg fejű karrierista, odahaza és az országban is élet-halál ura, akivel szemben a nyilvános szereplések nyújtják a legnagyobb védelmet: „X. most nem tud megütni. holnap fellépésem lesz, nem hagyhat nyomokat rajtam.” Nagy erénye a regénynek a karakterábrázolás mélysége, az úri világból származó férj és X. is összetett figurák, akikben keveredik a világ megismerésének és megváltoztatásának őszinte szándéka azzal az ugyancsak belülről fakadó kegyetlenséggel és gátlástalansággal, amelyet a politikai környezet, a hatalmi helyzet még jobban felerősít.

A regény főszereplője mégis a narrátor, aki a háború és a diktatúra borzalmai révén beszél a női tapasztalásról, az elnyomottságról, a kiszolgáltatottságról. Mindezt szinte észrevétlenül teszi, általános történelmi és társadalmi folyamatokat mutat be, mások a tétek, mások a távlatok – bennem csak a befejezés után fogalmazódott meg, hogy a könyvet akár „traumaregényként” is olvashattam volna. Ez is a könyv nagy erénye: ennek az eleve szűkebb, sokszorosan terhelt olvasatnak még a lehetőségét is elfedte a szöveg, mindaz, amit az Ostoba elemi erővel érzékeltet, univerzális. A narrátor sorsa tipikus huszadik század eleji-közepi női rémtörténet. Egyik megalázottságból a másikba sodródik, az agresszív-alkoholista apa után erőszakos férfiak uralkodnak fölötte, a férj úri családja szinte emberszámba sem veszi, X. pedig zsarolja, illetve nyíltan felhasználja saját céljaira. A regény önmagába záruló világa, az érzéki-monomániás nyelv megfelelhet egy traumatizált nő sokkos állapotának, a leírások legtöbbször a nyomasztó érzetekre, a fizikai ingerekre vonatkoznak. A kisbetűs mondatkezdések is mintha egy akaratától és lehetőségeitől megfosztott személyre utalnának: a főhős tehetetlen, a tragédiák elkerülhetetlenül követik egymást. Megtörténnek vele az események, ő pedig elviseli azokat.

A szerkezet, a karakterábrázolás, az arányérzék megtalálása profi módon működik a regényben, ami azért is figyelemre méltó, mert a szerzőnek ez az első könyve. Számomra azonban a legnagyobb olvasási élményt a Hegedüs Vera által megalkotott nyelv nyújtotta. Mintha a főhős fullasztó élethelyzetét, kiúttalanságát ellensúlyozná az a költői nyelv, ami egyszerre finom lebegés a föld felett, és egyszerre monoton darálás, mániás ismétlődések sorozata, tele testnedvekkel, nyállal, vérrel. Az egész könyvet átjárja valami súlyos érzékiség, amely legtöbbször a kegyetlenségekkel és a borzalmakkal határos, akár egy szexuális aktusról, akár a szülésről van szó. A főhős gyerekkorától kezdve túlzottan kifinomult hallással rendelkezik, amit csak a fronton szolgáló katonák számára adott fájdalomcsillapító képes enyhíteni: Hegedüs Vera mondatai úgy zuhognak ránk, ahogy a narrátorát irritálja a mindennapok hangzavara. Egy idő után elkezdünk azonosulni a főhőssel, sodor bennünket a megállíthatatlan nyelvi téboly, annak minden izgalmával és kockázatával, az elhallgatásokkal és a brutalitással. Állunk a sarokban, elrejtőzünk, várjuk, hogy elmúljon.

„Én befogadóként igénylem, hogy a művészet súlyos témákról beszéljen, számomra ez különbözteti meg a szórakoztatástól. Tudom, hogy vannak megengedőbb művészetértelmezések, de az enyémbe nem férnek bele a könnyedebb témák.” – olvasom a szerzővel készített interjúban a Literán. Radikális mondatok, radikális könyv, sokkal több figyelmet érdemelne.[1]