Az utóbbi években is szép számmal készültek olyan magyar filmek, amelyek a felnőtté válás előtt álló kamaszokkal vagy első nagy döntésüket meghozó fiatal felnőttekkel foglalkoznak. Reisz Gábor két alkotása, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek infantilis felnőttekről szólnak, akik olyan problémákkal szembesülnek, amelyek megoldása révén benő a fejük lágya. A FOMO – Megosztod és uralkodsz, Hartung Attila műve érettségiző középiskolásokat mutat be, akik súlyos bűnt követnek el, megerőszakolják egyik osztálytársnőjüket, és rá kell ébredniük, hogy a felnőttkor küszöbén vállalniuk kell a felelősséget már cseppet sem gyermeki csínytevésként aposztrofálható tettükért. Az Oscar-díjas Deák Kristóf első mozifilmjének, Az unokának ugyan egy fiatal férfi a főhőse, de Deák szerint is egy tipikus „coming of age”, azaz érési történet ez, amelynek során alanyunknak életében először önálló döntéseket kell hoznia, ha bosszút akar állni a nagyapját megkárosító csalókon. Kerékgyártó Yvonne tavaly bemutatott Együtt kezdtükje pedig az érettségi bankett és egy tíz évvel későbbi esküvő összevetésével demonstrálja, hogy mennyire eltávolodhatnak egymástól egy összetartó osztály tagjai a felnőttkor buktatói, az érés és a kiégés miatt. Tulajdonképpen Kárpáti György Mór is nagyon hasonló témát dolgozott fel az 1848–1849-es szabadságharc bukásának napjaiban játszódó első mozifilmjében, a Guerillában, amelyben egy sorozás elől megszökött fiatal fiúnak kell a sarkára állnia, életében először felelősséget vállalnia valakikért. Kárpáti legújabb játékfilmjével, a Jövő nyárral folytatja a sort, ezúttal jelen időben feszegeti a fiatalság korábbi művében és az említett egyéb magyar példákban exponált kérdéseit, többnyire sikerrel.

A Jövő nyár végső soron az Együtt kezdtük párdarabja, ez is két idősíkot állít egymás mellé, illetve az idő függvényében vizsgálja a fiatalok érését, változását, igaz, Kárpáti György Mór műve kisebb léptékű, csak egy évet ölel fel. Ugyanúgy egy érettségiző osztály áll a cselekmény centrumában, ennek tagjai vonulnak el a vadonba táborozni és túrázni. Mindegyikőjük nagy egyéniség, de közülük is kimagaslik Milán, aki különösen nagy őrültségekre képes, hogy felhívja magára a figyelmet, máskor pedig elvonul, leszakad a csapattól, befelé fordul. Barátai, Dani és Anna jól tudják, hogy valami nyomasztja őt, de a vad és szertelen, nem mindig jó értelemben kiszámíthatatlan és spontán Milán ellenáll az elemzésnek. Milán minden ellen lázad, a Rómeó és Júlia szerinte roppant unalmas története helyett a táborban egy kísérleti és kísérteties performanszot kellene megvalósítani groteszk maszkokkal, műpókhálókkal és „visszajáró holt lelkekkel”. Egy nap Dani fel akar vágni Anna előtt, ráveszi, hogy hagyják ott a többieket, menjenek el a közeli tóhoz, ahová Milán, akinek szintén tetszik Anna, követi őket. Itt előkerülnek súlyos titkok, és mind tudják, hogy az ellógásért tanáruk azzal bünteti majd őket, hogy haza kell menniük. De vajon egy év múlva ugyanitt újra találkoznak? Vagy olyan változások, traumák érik a fiatalokat, hogy jövő nyáron hiányozni fognak a kirándulásról?

Kárpáti György Mór műve ízig-vérig modernista film, illetve le sem tagadhatná alkotója, hogy a Jövő nyár vezető producere, a mozgóképet és a színházat filmjeiben és darabjaiban is egyesítő Mundruczó Kornél (Szép napok, Szelíd teremtés, Demencia, Nehéz istennek lenni) alkotásai hatással voltak rá. A Jövő nyár egyrészt minimalista stílusú „abszolút film”, azaz visszatart a történet szempontjából fontos információkat, azokból keveset közöl, azt is szűkszavúan, és örvendetes, hogy szinte kizárólag a képekkel meséli el mindezt. Kárpáti művében a dialógusok funkcionálisak és triviálisak: a szereplők félmondatokat hintenek el, inkább csak a direkt interjúszerű helyzetekben beszélteti őket a rendező. Az alkotó tehát visszaadta a filmképnek a némafilmkorszak és a modernista korszak végén felszámolt privilégiumát. A mai túlbeszélt hollywoodi filmeken és fősodorbeli sorozatokon edződött nézők számára talán még nehéz is lehet a Jövő nyár befogadása, annyira a színészek tekintetére, arckifejezésére, a képek komponálására, a lelki folyamatok direkt közlése helyett az érzékeltetésére helyezi a hangsúlyt. Emiatt ennek a filmnek a nézése egyfajta átlényegülés is, lassú, meditatív tempóját, jó értelemben nyomasztó és feszült hangulatát magunkévá kell tenni, pontosabban át kell adni, alá kell vetni magunkat minimalizmusának és filmképeinek. Egyúttal ezért hathat a Jövő nyár vontatottnak is ahhoz képest, hogy még az 1 óra 20 percet sem éri el a játékideje, viszonylag lassan indul be a cselekmény, Kárpáti György Mór óvatosan kristályosítja ki, mire fut ki ez a történet. Eleinte thrillert, sőt horrort sejtet, majd a tó felé közeledve beférkőzhet a néző agyába a gondolat, hogy Kárpáti rövidfilmjét, a nemi erőszakról és annak következményeiről szóló Gólyatábort kívánja bővebben kifejteni, hogy végül világossá váljon, a Jövő nyár a traumafeldolgozást állítja a cselekménye centrumába.

Kárpáti György Mór műve rövid játékidejével is igen sokrétű, tematikailag gazdag alkotás. A depresszióval küzdő Milán szemszögéből egy csendes lélektani dráma, amely rendkívül pontosan elemzi és bemutatja, szinte tisztán a képek (és némi belső monológ) segítségével, hogy egy embernél a különcség és a harsány viselkedés figyelmeztető jelek, sőt segélykiáltások. Mundruczó Kornél filmjeit és színdarabjait idézi a különféle médiumok és képfajták megidézése, így sok a különböző minőségű mobiltelefonos felvétel, valamint több, nagyobb interjúrészlet is felbukkan a cselekmény során. Ezekben a történet szereplői a kamerába nézve direkt elmondják Milánnal közös élményeiket, a prológusban még saját félelmeikről, megfelelési kényszereikről is nyilatkoznak. Előkerülnek a fiú extrém cselekedetei, különcségei, például amikor egy osztálykiránduláson féktelenül ugrált egy apátság falán, vagy amikor egy osztálytársnővel való közös leckeírás során a szobájában, a hatalmas rendetlenség közepén egy orosz regényt kezdett el olvasni, nem törődve az eredeti céllal. Kárpáti György Mór ezekben a részekben megvilágítja, mennyire eltérhet egyes fiatalok értékrendje és percepciója, sőt érzelmi intelligenciája, ami olykor, mint egy depressziós ember esetében, kritikus fontosságú lenne. Sokan jópofának vagy „menő”-nek tartják Milánt, bár hangulatingadozásaival többüknek is volt problémája a múltban. A Jövő nyár arra irányítja a figyelmet, hogy a fiú extrém viselkedése valójában önkéntelen kapcsolatteremtési kísérlet, segélyhívás: ezek által kerül a figyelem centrumába, tör ki a depresszió magányából, bár mint már említettük, sokszor ő maga áll ellen a közeledésnek.

A Milán által kitalált kísérleti színdarabot lehetne akár öncélú művészieskedésnek vagy szájbarágós allegóriának is tekinteni, de összességében inkább működik és frappáns, megvilágító. Eleve beszédes, hogy ez az olykor harsány, máskor magába forduló fiú a sötét témákhoz és a halálhoz vonzódik. A visszajáró holt lelkek, a darab szereplői mind összeköthetők Milánnal abban az értelemben, hogy a depresszió lefelé ívelő szakaszaiban Milán is mintegy halott, a művészet, a szerelem és a kirívó cselekedetek hozzák vissza az életbe. Emellett a pók hálója is beszédes szimbólum, a lelki betegségek és a traumák egyaránt hasonlóan „ragacsosak”, nem eresztik az embert, újra és újra visszahozzák ugyanabba a stációba, hiába küzd. Ezért lenne szükség egy társra, aki kihúz a „pókhálóból”.

Izgalmas továbbá a Milán, Anna és Dani között kialakuló szerelmi háromszög a cselekmény első felében. Kiváltképp Milán és Dani dinamikája érdekes. Milán bár extrém dolgokat művel, hogy felhívja magára a figyelmet, de valójában gondolataiból és közösségteremtő ötleteiből sugárzik, hogy azt kívánja, olyan legyen, mint mindenki más, maga is egy normális baráti vagy szerelmi kapcsolatra, egyáltalán szeretetre vágyik. Ezzel szemben Dani annak tükrében kiváltképp irigy Milánra, hogy látja, Anna is őt, a beteg és sebzett lelkű Milánt tartja érdekesebbnek. A tó felé közeledve a két fiú összeveszése, valamint a tábortűznél szikrázó tekintetek és visszafogott, mégis határozott szavakkal közölt sértések elárulják, hogy mindketten irigyek és féltékenyek a másikra. Anna is azért bonyolódik se veled, se nélküled kapcsolatba Milánnal, mert elsősorban a betegsége, szánalomra méltó múltja és családi háttere, traumája miatt találja érdekesnek a fiút, mintegy sajnálatból megy utána, amikor az elindul éjszaka, be a tóba. Irigylésre méltó-e ez? Dani szemszögéből ez a legfontosabb kérdés. Valamint az érési, felnőtté válási történet szempontjából az a másik lényeges felvetése a Jövő nyárnak, hogy ezek a 18 éves, felnőtt kor előtt álló iskolások le tudják-e vetkőzni a gyerekkor kamaszos önfeledtségét és önzőségét, a kicsinyes irigykedést. A valós életkortól függetlenül az teszi éretté az embert, hogy fel tudja mérni, mikor kell segíteni, mikor kell lemondani valamiről annak érdekében, hogy a másik legalább kárt ne szenvedjen.

A cselekmény második, kevésbé erős felének is ez a tétje. Az egy évvel későbbi történések már csak azért sem annyira érdekfeszítők, mert Milán ezeknek már nem része, csak dialógusok és visszaemlékezés szintjén jelenik meg a fiú. Márpedig Liber Ágoston remek, izgalmas és karizmatikus karakterré formálta az antihőst, a minimalista színészi játék ellenére is könnyű megszeretni Milánt, így a nézőnek is hiányozhat a Jövő nyár második feléből. Persze a hiánya nélkül Dani és Anna nem esne át karakterfejlődésen. Valakinek a hiánya arra késztethet, hogy reflektáljunk a már jelen nem levő személyre, akit leginkább tárgyai és ötletei által lehet megidézni. Ennek révén kell rájönnie a két hősnek, hogy mit is jelentett számukra Milán, miért is értékes a kísérleti színdarabja, amelynek a megvalósítása a felnőtté válás, az érés tökéletes szimbóluma. Anna és Dani talán életükben először felelősséget vállalnak, felülemelkednek önnön vágyaikon és egójukon, mert tudják, vagy legalábbis érzik, hogy Milánnak is tetszene az előadás. Az időbeli ugrás végső soron azért jó alkotói döntés, mert éles a kontraszt a mezőn önfeledten szaladgáló, hülyéskedő, Milán antidepresszánsaival játszadozó fiatalok és az egy évvel későbbi, melankolikus, reflexív, az egykori barátra emlékező énjük között. Ebből a szempontból a Jövő nyár Gaál István klasszikusának, a Sodrásbannak a párdarabja: ott is egy barát eltűnése, illetve hiánya választja el a felhőtlen fiatalságot az öntudatosabb felnőttkortól. A valódi felnőtt- vagy érett kor ugyanis ott kezdődik, hogy már nem kizárólag önmagunkkal foglalkozunk, hogy már érezzük a veszteség és valakinek az elvesztése súlyát.

A Jövő nyár tehát különleges és összetett alkotás, amely ugyan lassan bontakozik ki, de nincs benne üresjárat, és bár a második fele kevésbé erőteljes, mint az első, összességében lebilincselő, elgondolkodtató, valódi filmélmény.

(Fotók: Mozinet)