2008-ban kezdődött a Müpa újévi koncertjeinek hagyománya: szemben a Bécsből eredő és mára az egész világot meghódító gyakorlattal, mely a szimfonikus könnyűzenét helyezi a szilveszteri-újévi koncertek műsorának középpontjába, az ötletgazda és állandó karmester, Fischer Ádám igazi nehézsúlyú művet választott: Haydn Teremtését. Ennek szimbolikus értékét aligha kell magyarázni – az új év kezdetén a világ kezdetére tekintünk vissza, annak magasrendű és kellően kompakt művészi megformálására. A hagyomány – évről évre váltakozó énekkarral, zenekarral és szólistákkal – a mai napig él, noha volt idő, amikor úgy tűnt, megváltozik az alapkoncepció: 2014-ban és 2015-ben A teremtés helyett Az évszakokat hallhattuk, előbb Helmuth Rilling, majd René Jacobs vezényletével – aztán visszatért Fischer Ádám, és ment minden a régi kerékvágásban. (Az egyetlen, Covid miatt kimaradó évben, 2021-ben Farkas Róbert vezényelte A teremtést online koncert formájában.) Olyan azonban, hogy Fischer Ádám vezényelje Az évszakokat, mindeddig nem volt – de fő a változatosság: most ennek is eljött az ideje.

Persze hallhattuk már Fischer Ádámmal Az évszakokat, csak máskor – magam például jól emlékszem egy, a Magyar Rádió zenei együttesei élén dirigált előadásra a kilencvenes évek végéről. Fischer Ádámnak a művel kapcsolatos koncepciója tehát nem volt ismeretlen a budapesti közönség számára – csakhogy mennyit érett, mennyit gazdagodott ez az olvasat az elmúlt évtizedek során! De még innen a különleges gazdagságon: az idei koncerttel kapcsolatban elsődleges élményünk a zenélés különleges, az átlagot jóval meghaladó intenzitása volt, melyet a közönség is érzékelt, és reagált is rá. Méghozzá a papírforma szerint nem illendő módon: a tételek között tapssal fejezve ki tetszését. Az opera-előadásokon megszokott gyakorlat a koncertteremben egyáltalán nem elfogadott, mi több, szokás a tájékozatlanság jelének is tekinteni. Ezúttal azonban, úgy vélem, nem ez állt a háttérben: a hallgatóságot egyszerűen magával ragadta az, amit hallott, és spontán elragadtatását fejezte ki ezúttal – melyhez, mi tagadás, magam is örömmel csatlakoztam. Fischer Ádám gesztusokkal és metakommunikatív jelekkel e tekintetben is mindvégig intenzíven kommunikált a közöséggel: „Ó, még nagyon sok van hátra!”; „Igen, ez most szerintem is megérdemli a tapsot” – ilyesmiket olvashattunk ki mozdulataiból és arckifejezéseiből. Játszott velünk, de barátságosan, beavató módon játszott, mindvégig partnernek tekintve minket.

Fotó: Posztós János / Forrás: a Müpa Facebook-oldala

Ha aztán az intenzitás zenei eszközeit próbáljuk körülírni, alighanem az általában zsánerképek sorozataként, idill-oratóriumként definiált mű tőrőlmetszetten drámai megfogalmazását említhetjük elsőként. Sem a legkiválóbb lemezfelvételeken, sem Rilling és Jacobs korábbi újévi előadásaiból nem emlékszem arra, hogy Az évszakok zenéjét ilyen közel éreztem volna az opera műfajához; most azonban mintha izgalmasabbnál izgalmasabb cselekményt rejtő operajelenetek sorozatát hallottam volna – tudomást sem véve Gottfried van Swieten szövegének anti-drámaiságáról, statikusságáról, helyenként bizony olcsó közhelyeiről (nem is beszélve arról, hogy e librettó hány részlete nem tekinthető mai szemmel politikailag korrektnek – de e nem korhű szempontot talán mellőzhetjük a mű értékelésekor). A hangfestő effektusok ezúttal nem külsődleges eszközként lepleződtek le, hanem a zenei folyamat integráns részeként színezték a cselekményt; a szereplők – akár a szólisták, akár a kórus – nem kívülről fűztek kommentárokat az amúgy is zömmel elmélkedésekből álló műegészhez, hanem megélték a történteket. Csak egyetlen konkrét példát kiemelve: az utolsó rész, a Tél keretében elhangzó balladaszerű dal, amely a parasztlányka tisztességének megőrzéséről szól, ezúttal egyáltalán nem tűnt semmiségnek, melyet Hanna szórakoztatásul mesél a közösség számára – ellenkezőleg, a kor és a társadalmi osztály alapértékeinek semmibe vételéről és megvédelmezéséről szóló példabeszédet hallottunk, ennek megfelelő súllyal és drámaisággal, de, szerencsére, megőrizve az előadásmód könnyedségét (ami nem azonos a könnyűséggel!), nem túldimenzionálva e betétet, csupán kibontva a benne rejlő lehetőségeket.

A bécsi klasszika opera- és oratóriumrepertoárjának előadásairól egyre többször kell azt írnunk, hogy nem, vagy csak részben sikerül hozzá összeállítani a megfelelő szólistagárdát – most végre itt a kivétel. Kristóf Réka beugrással énekelte Hannát, de produkciója nemcsak „ahhoz képest”, hanem abszolút értelemben is kiváló volt: gazdag, izgalmas hanganyag, mely nem csupán terjedelemben és volumenben győzte a szólam nehézségeit, de vokális fantáziával – mint az iménti példával is próbáltam érzékeltetni – élő alakot formált Hannából. Uwe Stickert hangja inkább karaktertenor, mintsem lírai (ekként is ismertük és szerettük meg A nürnbergi mesterdalnokok Dávidjaként a Müpa Wagner-napjain, 2013-ban), kiérlelt, sokszor egyenesen bravúros énektechnikája és elmélyült szólamtudása azonban feledteti ezt az apróságot; Lukács szerepében semmivel sem kevésbé hiteles, mint partnerei. Sebestyén Miklós primus inter paresként formálta meg Simon gazdát: az egységesen magas színvonalú szólistagárda teljesítményéből egy árnyalatnyival kilógott az övé – felfelé, mert azt az egyszerre filozofikusan komoly, másfelől joviálisan humoros, egyszóval: mélységesen humánus karaktert, amelyet ezen az estén döntően vokális eszközökkel megformált, az első perctől az utolsóig ámulattal figyeltük.

Fotó: Posztós János / Forrás: a Müpa Facebook-oldala

A Magyar Rádió Énekkara a mű alapos, de a rutin által el nem koptatott ismeretéről tett tanúbizonyságot: a majdnem végig homofon szerkesztésű kórustételek karaktergazdagságát éppoly magától értetődően tudta felmutatni, mint a tömbszerű megszólalások erejét. A Düsseldorfi Szimfonikus Zenekar teljesítménye mind egészként, mind részeire bontva – gondolván itt a gyönyörű fafúvósszólókra, a térben sokfelé elhelyezett kürtök virtuóz és életteli megszólalásaira vagy a zárókórus trombitaszólójának katartikus tisztaságára – a legjobb nyugat-európai zenekarok nívóját idézte fel.

Mi pedig immár tizenötödször is reménykedhetünk abban, hogy az ember egész évben azt csinálja majd, amit újévkor – például ilyen koncerteket hallgat.

(Bélyegkép: Müpa)