Nők az összeomlás szélén

Mán-Várhegyi Réka: Vázlat valami máshoz

Zsembery Borbála

„Mit írhat egy nő egyáltalán…” – Zsembery Borbála recenziója Mán-Várhegyi Réka új kötetéről.

Zsembery Borbála írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Mán-Várhegyi Réka új könyve négy nő élettörténetének töredékes vázlata. A négy elbeszélő látszatra nagyon különböző helyzetben van: Magdi, az egyedülálló gimnáziumi tanárnő dührohamokkal küzd, miközben egyszerre próbál felelősségteljes anya és vonzó nő lenni; Ági influenszerként kénytelen szembesülni az általa létrehozott online perszóna és valós énje közötti kiáltó különbségekkel; Györgyi egy gazdag politikus feleségeként igyekszik magát hasznosnak érezni; Anikó pedig kétéves kislánya mellett szeretne megírni egy regényt. A történetek ideje a közelmúlt, egészen pontosan a járvány és a szigorú karantén ideje, ami tovább szűkíti a szereplők egyébként is minimális mozgásterét. Ez a közös alap is erősíti az érzést, hogy más szemszögből, eltérő pozícióból ugyan, de mindannyian nagyon hasonló problémákkal küzdenek.

Mán-Várhegyi elbeszélői mind egyes szám első személyben vallanak belső harcaikról, a külvilág és a belülről nehezen egyben tartott identitás állandó összeütközéséről, a kapcsolati és szociális háló megtartó, de egyben korlátozó erejéről. Életük kívülről viszonylag átlagosak tűnhet, belül azonban annyi törésvonalat találunk, ami azonnali összeomlással fenyeget. A történetek egyik fő erőssége éppen ez – mind a négy nő életéből pont annyit látunk, hogy megértsük ezeknek a törésvonalaknak a kiindulópontját és irányát, megérezzük az elbeszélők tehetetlenségét, de a fragmentáltságnak köszönhetően nem kapunk kész válaszokat, megoldási javaslatokat.

A töredékesség a kötet egyik meghatározó vonása, mely nemcsak formailag, de tartalmilag is kiemelkedő szerepet játszik. A Vázlat valami máshoz történetei Mán-Várhegyi korábban a Literán, a régi Indexen, az Élet és Irodalomban, illetve az Óbudai Anzikszban publikált tárcáiból állnak össze. Tudatos szerzői döntés nyomán[1] a tárcákhoz nem készült később összekötő szöveg, a négy történet kisebb egységeit hármaspontok választják el, ezzel is rámutatva a hiányra, az el nem beszélt eseményekre. A lineáris elbeszélés lehetetlensége, a csapongó, fragmentumokból felépülő egész dinamikája nemcsak a négy főszereplő nő, de általában a nők társadalmi helyzetéből fakadó nehézségekkel is összecseng. Magdit, Ágit, Györgyit és Anikót eltérő mértékben ugyan, de egyaránt érintik az olyan, egymásnak sokszor ellentmondó társadalmi elvárások, mint a tökéletes, türelmes, csinos, dolgozó, de életét gyerekeinek szentelő, rendszeresen sportoló, visszafogott és alkalmazkodó anya irreális képe, vagy a hasonlóan abszurd „ideális feleség” média által konstruált mintája. A görcsös megfelelési kényszer mind a négy nő életét megkeseríti, elsősorban azzal, hogy állandó elaprózódásra kényszerülnek, soha nem tehetik meg, hogy figyelmüket egyetlen dologra összpontosítsák. Mindannyian anyák, (volt, esetleg leendő) feleségek, dolgozó nők, akik önmagukat, a biztos, szilárd magot keresik elvárásokkal és bizonytalanságokkal terhelt életükben.

Fontos megjegyezni, hogy a Vázlat valami máshoz főszereplői mind a negyvenes éveik környékén járó, nagyvárosban élő értelmiségi nők, ez a tény ugyanis jelentősen árnyalja a kötet feminizmusát. A szereplők dilemmái a tudatosan emancipációra törekvő nők dilemmái, válaszaik pedig ennek megfelelően értelmiségi válaszok: egyik legszembetűnőbb közös vonásuk az állandó önelemzés, a szinte mániákus önreflexió. Több-kevesebb sikerrel terápiára járnak, a családjukhoz és a külvilághoz való viszonyukat igyekeznek belülről, önmaguk felől megérteni. Tisztában vannak az elszigeteltség veszélyeivel, ezért folyamatosan igyekeznek másokhoz kapcsolódni. Ezek a kapcsolódási kísérletek azonban sokszor félszegek, félresikerültek, vagy egyenesen abszurdnak hatnak.

A kötet talán legszebben kidolgozott kapcsolata Magdi és kollégája, a beszédes nevű Mocsár titkos viszonya, akik felnőttségük ellenére rendkívül esetlenek. Az olvasó végig drukkol nekik, ám a történet végén nem derül ki, hogyan alakul kettejük szerelme. A legmeglepőbb fordulatot a harmadik, Néma hullám című rész tartogatja. Ebben a főszereplő egy szürreális álmot lát, melyben férje rejtélyes körülmények között eltűnik, ő pedig új életet kezd Horvátországban egy másik (gazdag politikus férjétől meglehetősen különböző) férfi mellett. A történet abszurditása, majd a végén a fájdalmas ébredés egybehangzóan azt hangsúlyozzák, hogy mennyire nem evidensek a mindenki számára kielégítő kapcsolódás módozatai.

Az abszurd mellett Mán-Várhegyi legfontosabb eszköze az irónia, amivel történeteit és legfőképpen az azokat átszövő feminizmust bemutatja. Valójában alig akad olyan pillanat, ahol a szereplők saját nőiségük megélését ne némi iróniával kezelnék. Mind a négy nő szinte kényszeres én-állításban van, minden erejükkel igyekeznek körülhatárolni, érthetően megfogalmazni identitásuk lényegét. Ebben az identitásban hangsúlyos szerepet kap női létük – kérdés persze, hogy ez valójában mennyire egyeztethető össze a feminizmussal. Ági, az influenszer egyenesen az iróniából csinál megélhetést: napi szinten posztolt én-állításai mind ironikusnak szánt fricskák a társadalom által presszionált „ideális nőképnek”. Ilyenek a lassan közhellyé váló szőrös lábak, hurkás hasak, narancsbőrös combok, amiknek a látványa néhány évvel ezelőtt még talán szenzációnak számított, de mára már a szépségipar külön ága él (vissza) ennek a trendnek a marketingerejével. Ezeket a visszásságokat Ági is érzi, azonban a többi szereplőhöz hasonlóan képtelen megszabadulni vagy ténylegesen függetlenedni az egyre növekvő számú követőinek tulajdonított, őt elsősorban nőként érő elvárásoktól. Mán-Várhegyi szereplői szavaik és tetteik szintjén legfeljebb iróniával tudnak közeledni a feminizmushoz, fragmentált, nem lineáris élettörténetük, antihős jellegük azonban élesen rávilágít a hangsúlyosan női sorsok elbeszélhetetlenségére.

Az írás aktusa és annak jelentősége mind a négy történetben jelentős szerepet kap. Mindannyiuk számára az önelemzés, az önmegismerés fontos formája – mindennapjaikat listákban, naplóbejegyzésekben, posztokban dokumentálják. Az utolsó egység főszereplőjének végső felismerése az írás és az élet elválaszthatatlansága: „Töredezett minden, amit írok, ráadásul folyton összeér a saját életemmel.” Jellemző módon a férj az, aki kimondja, nőként ez nem is lehet másként: „Mit írhat egy nő egyáltalán, akinek két munkahelye, gyereke, háztartása, számolatlan elintéznivalója van.” Mán-Várhegyi kötete erre a kérdésre ad választ – a négy történetet összeolvasva folyamatában pillanthatunk bele egy regény, pontosabban az ahhoz készülő vázlat megírásába, melynek legfőbb üzenete éppen vázlatossága, befejezhetetlensége.

 

 

(Fotó: Valuska Gábor, Litera)


[1] „A tárcáknak egyenként volt valamilyen íve, időnként hasonló íve, szóval az nyitott kérdés volt, hogy ha egymás mellé kerülnek, nem lesz-e az egész repetitív, a szöveg hangját nem fogja-e elnyomni az ismétlődés vonatzakatolása. Ebből a szempontból merült fel annak a lehetősége is, hogy megírjam a tárcák közötti részeket, amelyeket most a zárójeles hármaspontok jelölnek. De amikor már ott volt előttem az összes szöveg, és kezdtem látni, hogy kisebb változtatásokkal, de működni fognak simán egymás mellett, akkor azt is éreztem, hogy nem is tudnám ezeket egy másik regénnyé, vagy regényekké bővíteni, mert a szövegek alkalmatlanok rá, a lényegük a töredékesség.” Mán-Várhegyi Réka: Nem szeretném, hogy kerekebbek legyenek. Litera, 2022. június 12.

2022-10-02 10:00:00