Rózsaszín elefánt

Kondor Béla Az uránvárosi óvoda pannója című alkotásáról

Péntek Orsolya

ITT VIDÉKEN. A pécsi Modern Magyar Képtár gyűjteményét népszerűsítő sorozatunkban ezúttal Péntek Orsolya írását közöljük Kondor Béla Az uránvárosi óvoda pannója című alkotásáról.

 

Irónia, humor, az abszurdhoz való vonzódás, pimaszság: ez az, amit az európai kultúrtörténet igen, a magyar kevésbé tűr meg a (nagy) művészi életművekben – talán csak Örkény és Karinthy kivétel, velük enélkül ugyanis nem lehetne mit kezdeni. Mondhatnánk, hogy a tenger hiánya mellett a közép-európaiság van benne ebben a könnyedségre való teljes hajlamtalanságban, de ez nem igaz, ott vannak például a csehek, és ott van nekik Hrabal vagy Čapek.

Mégis: ahogy Hamvas Béla Karneválja sem mint létregény, sem mint csodálatos magyar abszurd nem képes átütni az irodalomtörténet tizenkilencedik századi pátoszból és nemzeti giccsből, valamint a huszadik századi egzisztencialista problémákból emelt falát, ugyanúgy nem megy át Kondor Béla különös festői világa sem. Szó sincs arról, hogy Hamvast vagy Kondort valami módon ne kanonizáltuk volna, inkább csak hogy humorérzék nélkül kanonizáltuk, és ezzel az életművek egy része takarásban, a vakfolt mögött maradt.

Kondor 1959-ben kapott megbízást a pécsi uránvárosi óvoda pannóira – nem meglepő módon a 19. századi nemzeti pátoszt a kétarcú horthysta kultúrpolitika intermezzója után felváltó szocialista-realista főkánon ítészei a mű „klerikális elemei” miatt nem fogadták el azt. A „klerikális jelentést” a még a Horthy-hivatalnokoknál is sótlanabb kommunista hivatalnokok szerint az angyalszárnyak hordozzák a képen, igaz, egy (uránvárosi) óvodásnak is feltűnhetett volna, hogy emellett egy rózsaszín elefánt, néhány napraforgó, trombita és labda (Nap és Hold?) is felbukkan a pannókon, és a rózsaszín elefánton ugyanakkora hangsúly van itt, mint az angyalszárnyon. Ily módon hacsak nem hordoz titkos klerikális jelentést a groteszk ormányos is, talán mégsem olyan angyalok ezek, amelyektől félnie kellene egy hithű kommunistának.

*

Ha nagy vonalakban áttekintjük a magyar képzőművészet 19–20. századi történetét, mindenféle egyéb kategória-rendszeren felül két tradíció különíthető el élesen – és különösképpen a két tradíció valami módon relációban áll a mindenkori hatalommal való viszonnyal is. Míg korábban a történeti festészetnek a nemzeti önazonosságot fókuszba helyező irányzata mellett és ellenére bontakoztak ki javarészt München, majd Párizs felől érkező hatásra a modernista törekvések, a huszadik század második felében a szocreál mint kötelező kánon mellett jó ideig csak a második nyilvánosságban, esetleg az aczéli tűrt kategóriában kaphatott teret az 1948-ban szétvert Európai Iskola megannyi művésze vagy például Erdély Miklós. Ugyanígy a második nyilvánosságba és a perifériára (undergroundba) kényszerültek jó időre a később, a hetvenes években jelentkező neodadaista szentendreiek, akiknél először jelent meg csoportosan a humor, az abszurd, a szürreális és az antiművészet. Mindezt azonban nehéz elválasztani attól a politikai kontextustól, amely nélkül a Vajda Lajos Stúdió művészeinek munkái – és a képzőművészeti teljesítményen jóval túlmutató összművészeti, zenei, filmes, költői stb. megnyilvánulásaik – soha nem voltak, és nem is lesznek érthetők.


Kondor Béla (1931–1972)
Az uránvárosi óvoda pannója I–II, 1959
farost, olaj, egyenként 100x356 cm
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona, leltári szám: 75.2, 75.3

Az ő humoruk, hogy úgy mondjuk, egzisztencialista humor, egy „a” és „b” választási lehetőséget felkínáló léthelyzetre adott „c” válasz, mélyrétegeiben inkább létfilozófiai tartalmú attitűd, mintsem a Picassónál vagy Kondornál artikulálódó művészi humor, utóbbiaknál ugyanis a vicc nem a szubsztanciája a műalkotásnak, csupán úgy jelenik meg, mint a hab a tengeren vagy a díszítés egyéb tartalmakon.

Mindez szükségszerű distinkció, hiszen míg a Bizottság zenekarhoz köthető Jégkrémbalettet vagy feLugossy László komoly tartalmakat is hordozó performanszait mondhatjuk viccnek, brahinak, poénnak, neodadaista aktusnak, Kondor Darázskirályát, bizonyos nézetből humoros elemeket hordozó Liberiusát vagy az uránvárosi óvoda pannóit mindenestől mégsem gondolhatjuk viccnek.

*

Ha a hivatalos művészettörténet kánonát az egy évtizeddel ezelőtti műcsarnokbeli kiállítással végül áttörő szentendreiek emberi alapállását és műveiket létfilozófiai abszurdként határozzuk meg, és ettől elkülönítjük a hamvasi, kondori (picassói, mirói, fellinii etc.) humort, akkor viszont meg kell határozni, mivel írható körül az utóbbiak ilyesféle hajlandósága.

A kulcsszó a játék, amely a létfilozófiai alapállást a mű esszenciájává tévő attitűdnél, az abszurdnál és a groteszknél a humornak sokkal szelídebb formáját hívja magával – míg a neodada a maga nemében brutális válasz a világra, ám érvényessége korlátozott térben és időben is –, hiszen folyamatosan változik az a konszenzus, amellyel szemben magát artikulálja. A játék, a játékosság archetipikus emberi tulajdonság, és sokkal több lehetőség van benne, mint a huszadik századot meghatározó neoavantgárd és/vagy neodada, a rock és az underground kultúrájához köthető gesztusokban. (Noha, természetesen nem zárható ki, hogy egyes neoavantgárd, neodada stb. gesztusok egyszersmind játékosak is.)

Itt jegyezzük meg azt is, hogy a magyar képzőművészetben a tiltott státusból előbb kordivattá váló, majd a félmúlt összes kínos unalmával átitatódó neodada és neoavantgárd mint igazodási pont jelenleg a legnagyobb kerékkötője annak, hogy a magyar képzőművészeti élet megújuljon. Ami miatt zseniális és érvényes efZámbó István, feLugossy László vagy a nagy elődök közül Erdély Miklós, ugyanazért már nem lehet érvényes az őket követő csapat – a neomozgalmakban a fent említett konszenzusváltás okán is sokkal kisebb volt a mozgástér, mintsem hogy több évtizeden keresztül érvényben lehessenek. Már nemcsak esztétikájában merült ki ez a fajta hozzáállás, de sajnos ideológiai, művészi alapállásként is – arról nem is beszélve, hogy az ezredforduló körül megjelent új-esztétikai attitűd a világban jó ideje választ várna Magyarországról is, és nem a geometrikus absztraktot vagy az új érzékeny iskolát képviselő jelenleg hetvenes-nyolcvanas generációtól…

*

A játékosság tehát az, ami Kondor Béla pannóját – és életművének megannyi darabját – jellegzetessé teszi, ugyanakkor ez a játékosság, csakúgy, mint a rokonként említett Mirónál vagy Picassónál, nála is az esztétikusság és egyszersmind a klasszikus műfajok határain belül marad, nem lép ki azokból sem technikailag, sem motívumkincsét tekintve, ami miatt különös lebegés keletkezik, hiszen a pannón megjelenő angyalszárnyak, főleg az európai festészettörténeti hagyomány fényében egyszersmind a magasabb tudatállapot jelenlétét, a magasabb értelmezés lehetőségét is kínálják a játék és a humor mellett, miközben asszociálhatunk a „gyermek mint angyal”, még megrontottság nélküli lény képzetére is. Ugyanígy az aranyszínű és sötét „égitestként” is megjelenő labdák is egyszerre hordozzák a fehér-fekete, Nap-Hold, arany-ezüst, férfi-nő etc., illetve a gyermeki játékszer jelentését – ha pedig mindehhez hozzávesszük, hogy egy fiúkat és egy lányokat ábrázoló páros műről van szó, még tovább erősödik az ilyesfajta értelmezés lehetősége.

A napraforgók, a gyerekrajzszerű ábrázolás és a hangszerek obligát módon a lányok oldalán tűnnek fel, hiszen minden tradícióban szemben áll az anyagi, a sötét, a női, valamint a szellemi, a világos, a férfi princípium, ily módon a napraforgó adekvát női jelkép, csakúgy mint a Venus uralma alá rendelt zeneszerszámok, és általában a művészi tevékenység. Ezzel szemben az agón szelleme (labdajáték, mozgás, futás, talán verekedés is) a fiúkat ábrázoló pannón jelenik meg. Az említett rózsaszín kiselefánt a „női” oldalon azonban színével és funkciójával is egyértelműen a játékos jelentésre erősít rá, és egyszersmind zárójelbe teszi a komoly tartalmakat.

Hiba tehát, ha nem vesszük észre Kondor humorát – de hiba az is, ha emögött nem vesszük észre azt a fajta tradícióalapú festészetet, amire Németh Lajos, a festő monográfusa is utal, aki azt írja, „a kondori program, amely a világirodalom és az egyetemes művészet nagy moralistáihoz mérhető, csupán a gondolati irodalom párhuzamának tekinthető filozofikus festészetben fogalmazható meg”.

Ily módon a pécsi Modern Magyar Képtár egyik legfontosabb műtárgya, a pannó egyszerre emelkedett-filozofikus és ironikus-játékos, s mint ilyen kimagasló darabja a (humortalan) magyar kultúrtörténetnek.

 

 

2022-05-24 15:00:00