Modernebb Velence

Takáts József

Nem az egy, két, három napra érkező turista Boros Géza könyvének főhőse, hanem a vissza-visszatérő, hosszabb időre maradó, rövid időre berendezkedő – Takáts József recenziója a Minden más városnál városabb című Velence-albumról.

Takáts József írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Boros Géza Minden más városnál városabb című Velence-albuma különleges könyvtárgy: mélykék (tengerkék) borítóján elöl ezüstös színezésű, százéves fénykép látható (öltönyös-kalapos férfi pózol a Szent Márk-székesegyház előtti téren), s ezüstszínűek a borító betűi is. Ha kinyitjuk a könyvet, láthatóvá válnak ragasztott-fűzött ívei; a borító kartonjának gerincén nemcsak kívül, hanem belül is olvasható a szerző, a mű, a kiadó neve: BOROS GÉZA: MINDEN MÁS VÁROSNÁL VÁROSABB. 100 BEJEGYZÉS VELENCÉHEZ. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2021. Ha kihajtjuk a könyv nagyméretű első fülét, ezüstszínű várostérképet lelünk. A könyv hátsó borítója és a füle viszont össze van ragasztva, s közéjük csúsztatva egy kihajtható, közel két méter hosszú leporelló: lenyűgöző panorámafotó Velencéről 1910-ből. A könyv majdnem minden oldala hasonlóan elrendezett: felül fényképeket találunk, alul szöveget; néha hosszabbat, néha rövidebbet – íme a 100 bejegyzés, amit a mű alcíme ígér.

A könyv főszereplői azonban nem a bejegyzések, hanem a fényképek. A szövegek visszafogottan húzódnak meg az oldalak alsó részén; általában magyarázatot fűznek a felső rész fotójához, a fényképek technikájáról, készítőjéről vagy témájáról tájékoztatva. E rövid szövegek néha személyesek, bármiféle tolakodás és fölös líraiság nélkül, s gyakran átadja bennük a szerző a szót valamely Velencéről író ismert alkotónak (szinte sosem helybélinek, mindig idegennek), Márai Sándornak, Joszif Brodszkijnak, Szerb Antalnak, Kosztolányi Dezsőnek, Mary McCarthynak, Jókai Mórnak. Az album szerzőjéről a fényképek szinte többet elárulnak, mint a bejegyzések: úgy képzelem, gyűjtőszenvedéllyel megáldott férfi lehet, aki elkötelezett a munkája (a Velencei Biennálé magyar pavilonja kiállításainak szervezése) iránt, miként a város iránt is, amelyhez a munkája köti. Élénken érdeklődik a fotográfia (a városfotográfia) története és technikái, s a modern képzőművészet Biennálé-központú velencei históriája iránt. A képek válogatása komoly, kissé mélabús, humorérzékkel megáldott, tartózkodó embernek mutatja. 158 oldalas könyvének a 158. oldali fényképén ő maga is szerepel, háta mögött a tengerrel.

A könyv szerkezete az útikönyvekét utánozza: a városba való megérkezés képeivel indul (a mestrei földnyelvvel, a Santa Lucia pályaudvarral), és a város környéki települések (Torcello, Burano, Pellestrina) képi felidézésével zárul. A fényképek válogatása azonban kerülni igyekszik a nevezetes turistalátványosságokat; ha mégis bekerülnek a könyvbe, akkor százéves fekete-fehér fotókon (olykor amatőr, esetleg hibás fényképeken). Az album létrehozását régi Velence-fotók, képeslapok, térképek, emléktárgyak gyűjtése, továbbá a város fotografálásának, a Biennálé történetének a tanulmányozása alapozta meg. Boros Géza válogatása modernebb Velencét mutat, mint a városról készült albumok általában, hiszen fényképek csak 1860 után készültek róla; s a város történetéből is 20. századi csomópontokat emel ki a kötet: a Campanile leomlását és újjáépítését, az első világháború, majd a Biennálé időszakát. A mai turizmusiparral szinte csak a Biennálé fotóin találkozhatunk a könyvben, ám a 20. század első felének turistáival, szállodáival, szórakozásával több oldalon is. A Canal Grande palotái csak elvétve tűnnek elénk, képet közöl viszont a kötet a brutalista stílusban megépített sportcsarnokról és az óriási vasbeton parkolóházról.


Paolo Monti: Palasport, Rio Tenna, 1979. (Archivio Paolo Monti – BEIC)

Aki az utóbbi évtizedekben járt Velencében, azt meglepheti, milyen kevés ember látható a régi fényképeken ahhoz képest, mennyire sokadmagával sodródik a város utcáin, terein, vasútállomásán a mai turista. (Ezért utazott mindig télen, csak télen Velencébe a nagy emigráns orosz költő, Brodszkij, hogy elkerülje az embertömeget.) Noha a mai turizmusipar alig látható a kötetben, mégiscsak a turista a főhőse e válogatásnak. Velenceiek csak kevés képen láthatók e velencei albumban. Nincsenek fotók az ő hétköznapi életükről, a piacokról, a vízi áruszállításról, kirakodásról, berakodásról, nem látjuk őket munka közben, misén, vitatkozva, vacsorázva, találkán, iskolába menet, focizva a Zanipolo előtti téren. Nem az egy, két, három napra érkező turista Boros Géza könyvének főhőse, hanem a vissza-visszatérő, hosszabb időre maradó, rövid időre berendezkedő. Mint az a férfi, aki a könyv címlapján látható: Maróti Géza, a Biennálé magyar pavilonjának tervezője. S mint maga a szerző is, gondolom.


A Biennálé magyar pavilonja, sztereofotó, 1909. (Fortepan / Schoch Frigyes)

Mint a jó útikönyvekből, mindenféle ismeretet tanulhatunk e kötetből is. Hogyan készülnek Velence utcanévfeliratai? Hová zuhantak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének a bombái az első világháborúban? Honnan kapta a nevét Venezuela? Miért nem érdekelte Velence Ady Endrét? (Eddig úgy tudtam, Hévizi Ottó Látáspróba című szép Velence-esszéjéből, hogy a költő nem járt ott sosem. Most Boros Géza könyvéből kiderült, hogy mégiscsak járt.) Mivel töltötte az idejét Torcellóban Hemingway? Hány fa állt eredetileg a Biennálé skandináv pavilonjában? Kik voltak a város legjobb régi (19. század végi, 20. század elejei) fényképészei? Hogyan készült a sztereofotó? Mi a története az Arsenale százéves óriásdarujának? Sok-sok apróság, érdekesség, kuriózum sorakozik egymás mellé a könyvben, inkább a gyűjtőszenvedély esetlegességét példázva, mint a városbemutatás alaposságát. De hát Velencéről már ezernyi alapos városbemutatást írtak; mi szükség volna még egyre?


Az Arsenale daruja, 2012. (Boros Géza)

A kötet 70. oldalának fényképe és magyarázata a dózsepalota egyik oszlopfőjéről s az oszlopfő „magyar fejéről” valóban szerepelhetne bármely magyar útikönyvben. De valóban magyar-e ez az „Ongari” feliratú szoborfej? Boros Géza azt írja, hogy az oszlopfőn körben a velenceiekkel szomszédos népek portréi láthatók. Nem biztos, hogy így van. „Egici, Persii, Latini, Tartari, Turchi, Ongari, Greci, Goti”: nekem úgy tűnik, inkább a történelem nevezetes népeinek a szemléje ez a sorozat. Amikor 1845-ben Erdélyi János a városban járt, nem csak a képtárakat és a dózsepalotát szemlélte meg alaposan, régi velencei kéziratokat is tanulmányozott. Az egyikről ezt jegyezte fel naplójában: „Attila emberei, a hunnok Ungari név alatt említtetnek”. Lehetséges, hogy az oszlopfő „ongari” feliratú szoborfeje hun portré.


Oszlopfő a dózsepalota árkádsorában, 2018. (Boros Géza)

A Minden más városnál városabb hasonló hatást vált ki az olvasójából, mint az antológiák, amelyek legyenek bár nagyszerű vagy kétes gyűjtemények, elvezetnek a kérdéshez, mit hiányolok, mit nélkülöznék belőlük én, az olvasójuk. Maga a szerkezet, a fényképek és szövegek oldalankénti összepárosítása is előhívja a kiegészítés késztetését. A fotóhoz, amely Colleoni bedeszkázott lovas szobráról készült, kedvem volna odailleszteni Cs. Szabó László gúnyos mondatait egyik Shakespeare-esszéje elejéről: „Ha elhunyt egy zsoldosgenerális, aki pár réti csatát vívott éppen csak az első vérig, örök emlékezetül olyan alakká mintázták meg márványban, bronzban, mintha a hadak útján Perzsiát taposva, az Oxusig nyomult volna. Colleoni velencei lovasszobrára gondolok.” A Lídó strandja, szállodái vagy a velencei köd fényképeihez találó sorokat lehetne idézni Méliusz József nagyszerű velencei szabadvers-útinaplójából, szabadvers-publicisztikájából, Kávéház nélkül című kötetéből. Az Il Redentore-templomot a magyar irodalomban Asbóth János Álmok álmodója című regényének szavai tették láthatóvá. A San Marco-bazilika képe Szentkuthy Miklós 1935-ös novelláját – a Hétköznapok és csodák elbeszélői „igazolását” –, A velencei csodát hívja elő az emlékezetből.


Védőtető Colleoni lovas szobra felett az első világháború idején (Tre Oci)

Noha Boros Géza gyűjteménye kerülni igyekszik a közhasználatú Velence-jelképeket (nem találunk benne fotót a karneválról, maszkokról, a Canal Grande palotasoráról), eggyel, a gondolával kivételt tesz. Két régi fekete-fehér gondola-fényképpel nyílik a kötet, s már első szövege (Márai Sándortól) megidézi, prózába átírva, Goethe nevezetes epigrammáját, merengő távlatot, mélabús alaphangot adva a könyvnek. Íme az epigramma, sok magyar fordítása közül most Rónay György hangján:

 

Éppolyan itt ez a gondola, mint ingó, puha bölcső,
          s mint a koporsó, lásd, rajta a fülke olyan.
Így is van: bölcső s koporsó közt lebegünk el
          gondtalanul a Canal Grandén, az életen át.

 

A mi irodalmunkban e goethei témának – hogy az ember csak vendég, átutazó, turista a földön, s ezt épp itt, Velencében, gondolában ülve, a gondolákat nézve érezheti a leginkább – Tandori Dezső két 1976-os költeménye a legemlékezetesebb kései visszhangja: a Velencei kaktuszbolt és párdarabja e címmel: (1938 –     ). Boros Géza szép, egyedi könyvének az ismertetését, mielőtt feltenném a polcomra itáliai társai mellé – Jakus Ildikó Italia, natura morta című fényképgyűjteménye és Brodszkij útirajza, a Velence vízjele közé –, a másodikként említett Tandori-vers utolsó strófájával zárom:

 

          Hogy bealkonyodott!
          Hűvösség a vizen,
s a Rialto bazárjain fatábla.
          Ugye, maradhatok?
           (Ha már –! Ha már –! Ha már –!)
Kitől kérdezhetem?
          …Most egy hajó beáll,
          válaszomra se várva.

 

 

 

2022-03-11 13:00:00