2019 szilveszterén jelentették a kínai hatóságok a WHO-nak, hogy Hubei tartományban egy különös, rejtélyes betegség ütötte fel a fejét, amelynek legfontosabb tünetei: láz, száraz köhögés és légzési zavarok. A betegség gyorsan terjedt, szedte az áldozatait, túlzsúfolttá tette a kórházakat, és nemsokára már egy világméretű pandémia kialakulásáról beszéltek. Eltelt két év, a járvány azóta szedi az áldozatait, uralja a médiát, és izgalomban tartja a teljes világ közvéleményét. De mit tud erről mondani a filozófia? Egyáltalán kell-e róla valamit mondania?

I.

Precht könyvének alapgondolata, hogy a járvány rossz helyzetben találta a fejlett nyugati társadalmakat. Kezdjük ott, hogy ezekben a társadalmakban a hetvenes évektől sajátos mentalitásváltozás ment végbe. Ezt Christopher Lasch így jellemezte: „A pillanatnak élni, ez fűti ma az embereket – magunknak, nem az elődöknek, és nem az utódoknak. Egyre kevésbé érezzük, hogy részei vagyunk a történelem folyamatának […]. A történelmi érzék elhalványulása, de a legfőképpen az, hogy mind kevésbé számolunk az utókorral – ez […] a hetvenes évek szellemi [válságának sajátossága]”.[1] Már Adorno is azt mondta, hogy az árucsere mint punktuális esemény mindenféle történetiség és emlékezés ellenében hat, s ennek még inkább így kell lennie a turbókapitalizmus idején. (A kifejezéssel a kapitalizmusnak azt a korszakát szokták jelölni, amikor a profitra törekvés morális gátjai megszűnnek, vagy néha egyenesen a tőke gátlástalanságáról beszélnek.) Alapjában véve még érvényben marad Lasch diagnózisa: „Az emberek ma nem a személyes megváltásra szomjaznak, hanem […] a személyes jólét, egészség és lelki biztonság érzésére, annak pillanatnyi illúziójára”.[2] Precht szerint a turbókapitalizmus a kilencvenes években, a reálisan létezett szocializmus összeomlása után alakult ki, amikor a kapitalizmusnak nem volt többé alternatívája. Ilyen körülmények között a Lasch által leírt „terápiás életszemlélet” életben marad, sőt ki is egészül valamivel: az általános bizalmatlansággal és gyanakvással. Max Weber óta tudjuk, hogy a kapitalizmus feltételez bizonyos morális (vagy kulturális) hátteret. „Csak ha a személyes előnyre való törekvés piacgazdasági individualizációs princípiuma átgondolt »társadalmi és humanizációs princípiummal« egészül ki, lehetnek sikeresek a szabad társadalmak” (141.). A turbókapitalizmusban éppen a „társadalmi-humanizációs elv” került veszélybe, melyet Precht a „felelősség” fogalmával” próbál megragadni. (Most tekintsünk el attól, hogy nem világos, a felelősség a társadalmi-humanizációs elv konkretizálása, vagy annak erős leegyszerűsítése-e.) Mindenesetre a turbókapitalizmust éppen a felelősség elvének megingása vagy egyenesen eltűnése jellemzi.

Precht a maga programjának megfogalmazása során azt írja: „Mint politikai érdeklődéssel rendelkező filozófust, engem mindenekelőtt egyvalami érdekel: hogyan tekintenek ma az emberek a jogokra és a kötelességekre – ez már régóta a filozófia egyik nagy témája. Hogy látják az emberek önmagukat mint állampolgárokat? Mit gondolnak, mi jár nekik, és miben látják az állampolgári kötelességeiket? Hogy alakul a kötelesség és a jog, a veszély és az intézkedés, a meggondoltság és az őrület, az élet és a halál feszültségteli viszonya?” (11.) Zavarba ejtő felsorolás: a négy, egymást követő fogalompárral kapcsolatban azt várnánk, hogy mindannyian az első variánsai, ám egyszercsak megfordul a sorrend, és végül az élet és a halál viszonyát (habár roppant hatásos) már nem tudjuk megfeleltetni az első fogalmi párnak. Mindenesetre alapvető kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz a jog (a szabadság) és a kötelesség. A turbókapitalizmusban a kötelesség, az emberek kötelezhetősége elvész. Ez határozta meg a pandémia alatt az alapvető beállítottságot az állami intézkedésekkel szemben. A kötelesség-dimenzió eltűnése miatt az emberek nem tudtak azonosulni az állami intézkedésekkel; ugyanakkor a social distancingre vonatkozó elvárásokat könnyedén teljesítették, hiszen az izoláció már amúgy is megvalósult. „A social distancing nem térbeli, hanem inkább individuális és szociálpszichológiai jelenség. Aki távolságot tart, az nagyon sok mindent a távolból lát. Egy ilyen distanciára épülhet a gond és a gondoskodás, hogy másokat ne fertőzzünk meg. De ez ugyanakkor a meglévő empátiahiány növekedését is eredményezheti” (142–143.).

Precht úgy gondolja, hogy a német állam intézkedései megfelelők voltak. Egy interjúban a következőt mondta: „Én azt gondolom, hogy az állam mindent összevéve megfelelően cselekszik. Nem tartok attól, hogy valamit mértéktelenül túlreagálna, vagy az alapjogok korlátozását ne fordítaná mindjárt vissza, mihelyst túl vagyunk a járvány legdurvább szakaszán.”[3] Lassan körvonalazódik, hogy mi lenne (a politikai érdeklődésű) filozófia feladata ebben a helyzetben: a turbókapitalizmusban meglazult szociális kötelékek és az emberek izolálódása miatt az intézkedések fogadtatása nem egyértelműen pozitív; vagyis sokan kételkednek az intézkedések legitimitásában. Ilyen körülmények között a filozófia csak az állami intézkedések támogatójaként léphet fel. Csak azt mondhatja: mindent egybevéve az állam jól teszi a dolgát. Ez azonban – teszi szóvá néhány kommentelő – példátlan filozófia-felfogás. Legkésőbb az ifjúhegeliánusok óta a filozófiát az állammal szemben rendkívül éles kritikai beállítottság jellemzi. „És mégis érdekes látni, hogy a »kötelesség« hogyan bűvölhet el egy olyan szerzőt, mint Precht – egy olyan korban, amikor a szabadságterek és az önrendelkezési lehetőségek az emberi méltóság minimális szintje alá süllyedtek, és az állam túlkapásai az autoritásig fokozódtak. Ilyen körülmények között egy filozófustól nem azt várnánk, hogy ódát zengjen az »állampolgári« kötelességekről.”[4]

II.

A könyv már az alcímében világosan megfogalmazza a maga filozófiai igényét: „Philosophie in Echtzeit”. A kötetről írt recenzióját Johan Schloemann így kezdte. „Várhat-e és kell-e várnia a filozófiának a Sars-CoV-2 kórokozó elleni küzdelemmel kapcsolatban addig, amíg a tudományos tények tisztázódnak? Amíg többet tudunk pl. a védettség időtartamáról, a gyermekek megfertőződésének kockázatáról vagy a halálozási arányokról? – Nem, természetesen nem kell, és nem szabad várnia. Éppen ebben a nehéz helyzetben kell megalapoznia a cselekvéseket. A filozófia egyébként is a világjárvány kitörése óta kíséri az eseményeket.”[5] (És olyan szerzőket említ, mint Slavoj Žižek, Giorgio Agamben, Judith Butler és Jürgen Habermas.) Arról most nem érdemes szólni, hogy az eddigi filozófiai kísérletek milyen sikerrel tudták értelmezni a helyzetet és megalapozni az intézkedéseket. Ezúttal inkább csak azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy e kis könyv elemzései mennyiben tekinthetők filozófiainak. (Bár plakatív állításokban nincs hiány: „Szükségünk van a filozófiára a válságos időben” [18.].)

A kötet első részében megtudjuk, hogy a járvány kirobbanásának helyszíne egy kínai piac volt, ahol élő állatokat árusítottak fogyasztásra. A vírus tehát állati húsból került át az emberbe, és itt azonnal számos etikai kérdés merül fel: az emberi és az állati világ viszonyáról, az állati hús fogyasztásáról stb. A szerzők jelzik ezeket a kérdéseket, de mélyebben nem foglalkoznak velük.

A kis könyv második része valóban cselekvési tanácsokat akar adni. A mű 2020 áprilisában született, gyakorlatilag egy hét alatt, érezhető is rajta egy kicsit a sietség. A megíráskor a legégetőbb kérdés az volt, hogyan lehet kijönni (majd) a shutdownból (miközben az oltások még nem voltak kilátásban). Ekkoriban (2020. április 12-én) jelent meg egy nagyinterjú a Handelsblattban Julian Nida-Rümelinnel; valószínűleg ez motiválta a két szerzőt a könyv megírására. Hallgassuk Nida-Rümelint: „Nem szabad alábecsülnünk azt, ami most történik. Felfüggesztettük az alapvető jogok nagy részét: a hivatás gyakorlásának szabadságát, a vallásszabadságot, a gyülekezési szabadságot, a tüntetés szabadságát és így tovább. Ezek már nagyon masszív beavatkozások. Egyesek szerint még alkotmányellenesek is. Ezzel én nem értek egyet. De van a levegőben egy rossz közérzet, amit én is érzékelek. Véleményem szerint a szabadság ilyen jellegű korlátozását csak akkor szabad megengedni, ha az időben határolt.”[6] Szerzőink ezt nem idézik, ám az interjú alapgondolatát – miszerint a shutdownból minél előbb ki kell jönni – átveszik: „Nem akarok időpontot mondani, de azt állítom: a shutdownt nem tudjuk hónapokig fenntartani, ez nem is jöhet szóba. Feltétlenül vissza kell térnünk az önkéntességhez, amely demokráciánk egyik alappillére.”[7]

Arra a kérdésre, hogy egy ilyen állapotot miért nem lehet tartósan fenntartani, a könyv szerzői valamivel részletesebb választ adnak: (a) óriási az anyagi veszteség: havonta a bruttó nemzeti termék 4,3–7,5 százalék közötti része emésztődik fel; (b) megnő a családon belüli erőszak, a pszichésen labilis személyiségeket nagyon megviseli az időszak; (c) és végül jön csak az, amiről Nida-Rümelin is beszél: a demokratikus alapjogok sérelme. Tehát nincs más út, mint a gyors befejezés; s ennek alapvetően három útja van (itt a szerzők egy kicsit részletesebben fejtik ki Nida-Rümelin gondolatát). – (1) Delay (késleltetés): a cél, hogy az egészségügyi rendszer kapacitásai egyetlen időpontban se legyenek túlzott terhelésnek alávetve. – (2) Containment (elszigetelés): a cél, hogy a vírus reprodukciós együtthatóját a megfelelő intézkedéseknek alá kell levinni; így a járvány lassan megállna. – (3) Cocooning (begubózás): a fiatalok és a nem veszélyeztetettek visszatérhetnek a normális élethez; ők fertőződjenek csak át, míg ki nem alakul a nyájimmunitás. Ugyanakkor a rizikócsoportokat a megvédésük érdekében le kell választani, és el kell szigetelni.[8] – Ezek a forgatókönyvek inkább tekinthetők empirikus, mint filozófiai tanácsoknak (bár egy filozófustól származnak).

Mint már említettem, az alcím azt ígéri, választ kapunk arra a kérdésre (is), hogy mi lesz a filozófiával ebben a kiélezett válsághelyzetben, de éppen e tekintetben okozza a könyv a legnagyobb csalódást. Ha igaza van Alexander Bognernek, akkor a filozófia értelme és jelentősége a Covid19 előtti időben is megingott. Szerinte már az 1990-es évek óta hanyatlott a szakértői tudás tekintélye, majd a szakértő egyenesen a fő ellenséggé lett, ő testesítette meg a hatalmat. Lassan új világállapot jött létre: „A szakértők politikai hatalmától való félelem felfűtötte a szakértőiség demokratizálására vonatkozó igényt. Ez a demokratizálás azonban általában nem a szakértelemmel való felvilágosult bánásmódot jelentette a laikusok részéről, hanem inkább a divergáló tudásformák és világképek elvi azonosértékűségét. Ezzel radikálisan elfordulunk a jobb tudás eszméjétől. Ebből a szempontból a poszt-fakticitás vagy a poszt-igazság – ahogy a feuilletonokban megjelenik – számít a sikeres demokratizálódás kifejeződésének”.[9] (Ezt mások úgy nevezték, hogy az igazság felszámolta önmagát – ami a fake news létrejöttéhez és felértékeléséhez vezetett.[10]) Ebben a filozófia élen járt, amíg a természettudományos módszer egyedüli érvényességét kellett megkérdőjelezni; aztán a jelenség magát a filozófiát is utolérte. Már nincs különbség természettudomány és szellemtudomány, szaktudomány és filozófia között, aminek a hosszú-hosszú viták után még örülni is lehetne, ha az érte fizetett ár nem lenne olyan hatalmas.[11]

III.

A két (sok vonatkozásban divergáló) könyvnek van egy közös, alapvető premisszája: mire megjött a Covid19 járvány, a fejlett nyugati társadalmak már bajban voltak, méghozzá éppen azokat a kapacitásokat és tulajdonságokat tekintve, amelyekre a válságkezeléshez szükség lett volna. Prechtnél láttuk, hogy a turbókapitalizmus felszámolta a társadalmi szolidaritás energiáit; Mukerji és Mannino pedig azt mutatták ki, hogy a poszt-fakticitás rendesen aláásta a legitim igazságigényeket. (A kettőt valószínűleg össze is lehetne kötni átfogó kordiagnózissá – miszerint a gazdaság működéséből adódó morális válság összefonódott a kulturális válsággal –, de erre most nem vállalkozom.) Lehet, hogy szeretnénk hátradőlni, és azt mondani: mi közünk ehhez, ezek egy tőlünk távol lévő világ problémái. Ez azonban óriási tévedés lenne. A kilencvenes évek elejétől nálunk is kibontakozott a turbókapitalizmus; méghozzá úgy, hogy a kapitalizmusnak itt nem is voltak meg a történelmi-kulturális előfeltételei. Már a szocializmus vége felé lehetett sejteni, hogy az erőltetett kollektivizálás mögött erős egoista attitűd uralja a magyar társadalmat.[12] Errefelé teljesen ismeretlenek voltak a belülről jövő szolidaritás energiái, és nálunk talán még inkább elsorvadt a szaktudományok és a filozófia igazság igénye, ami a viszonylag alacsonyan tartott műveltségi szintnek és a szakértői tudás tradicionális leértékelésének köszönhető. Magyarországon így álltak össze a járványkezelés „sikerességének” feltételei.

(A bélyegképen Richard David Precht látható – Gregor Fischer fotója)