A könyv fülszövegén ezt olvassuk: „Peter Sloterdijk korunk egyik legismertebb és legnagyobb hatású gondolkodója. Filozófiai kordiagnózisai és politikai intervenciói vállalják a kockázatot, vitára ingerelnek, és legalább annyira megvilágítóak, mint amennyire meglepőek”. Olyan kordiagnózisokat és politikai elemzéseket olvashatunk, amelyek az elmúlt szűk másfél évben születtek. Korunknak nincs önálló megnevezése, egyszer-egyszer előfordul a „posztmodern” szó, de nem a kor átfogó jellemzéseként, aztán a kor alaptendenciájaként néha a globalizáció is megjelenik, de ez is inkább csak tendenciaként. A kötetnek ugyanakkor van egy olyan helye, ahol Sloterdijk a saját korai nagy művéhez, a Kritik der zynischen Vernunfthoz (1983) próbál visszanyúlni: „A cinizmus része a kultúrában való rossz közérzetnek”. Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy a „cinizmus” olyan általános jelenség, amelytől rendkívül nehéz megszabadulni. „Ha tévedtem valamiben, akkor abban, hogy azt gondoltam, ez a jelenség a 20. században érte el a csúcspontját. Fel kellett volna ismernem, hogy a cinizmus, az immoralizmus, az abszurdizmus, az ironizmus és a frivolitás komplexuma az egész 21. századot is jellemezni fogja, minden új moralizmus ellenére.” Szerzőnk megkülönbözteti egymástól a fölülről és az alulról jövő cinizmust. Fölülről jövő cinizmusról akkor beszélünk, amikor valaki azt gondolja, hogy ő túl „hatalmas” már ahhoz, hogy a szabályok még rá is vonatkozzanak. Az alulról jövő cinizmusban viszont azoknak az embereknek a keserűsége fogalmazódik meg, akik úgy gondolják, hogy ők már túlzottan leszakadtak, már nem számítanak, és ezért a normákat sem kell betartaniuk. „Mindkét jelenségben megmutatkozik egyfajta elvadult szuverenitás – és ezért gyakran van szórakoztató oldaluk is.” Sloterdijk most szinte kiszólásként mondja: ez a kétfajta cinizmus találkozik a trumpizmusban; de aztán ezt a szálat elejtjük. Ám van ennél sokkal nagyobb problémánk is: a Kritik der zynischen Vernunft egy magyarázati princípiumból indult ki, de most fordítva járunk el: bizonyos jelenségeket veszünk szemügyre, és ezeket próbáljuk magyarázni, ezekhez próbálunk principiális okokat keresni. Ez a könyv így inkább a cinikus ésszel való magyarázat alternatívája. Nézzük tehát a válságok tablóját.

(Populizmus) A populizmus korunk egyik alaptendenciája, amely Trump sikerében kulminált. E siker kulcsa Sloterdijk szerint a modernitás egyik deficitjére vezethető vissza. „A rabszolga-felszabadítás a modern világ látens témája.” Sloterdijk fejtegetései nem elég részletesek, és nem is következetesek, de talán úgy lehetne őket értelmezni, hogy a felszabadított rabszolgák nem lettek szabadok. Vagy talán továbbra is rabszolgák maradtak? Ezt az utóbbi kérdést Sloterdijk gyorsan ki is húzná. Maradjunk tehát annál, hogy a fölszabadított rabszolgák nem szeretik, ha arra emlékeztetik őket, hogy nem is olyan régen még maguk is rabszolgák voltak. De azt nagyon szeretik, ha foglalkoznak velük. Trump politikája ezeket a nemrég fölszabadult rabszolgákat tudta megszólítani. Nem, Trump nem befejezni vagy beteljesíteni akarta a fölszabadításukat, hanem az ösztöneiket szólította meg. Így jött létre az, amit populizmusnak nevezünk. Most hosszabbítsuk meg egy kicsit Sloterdijk elemzéseit.[1] A populizmusnak két markáns sajátossága van: az egyik az értelmiségellenesség, egyáltalán a tanulás, a tudás, az iskolák és a kulturális intézmények végtelen lenézése és megvetése. A másik a nép kizárólagos képviseletére való igény. A populisták nem azt mondják tehát, hogy „mi vagyunk a nép”, ahogy azt a tömeg az 1989–90-es NDK-beli tüntetéseken skandálta, hanem azt állítják, hogy „csak mi képviseljük a népet”. Ez fenyegeti a pluralitást és ezen keresztül a demokrácia egész intézményrendszerét.

(Fogyasztói társadalom) De hogy állunk az életformánkat általánosan jellemző fogyasztói beállítottsággal? A téma egyik legjelentősebb szakértője, Wolfgang König azt mondja, hogy a fogyasztói társadalom a korábbi munka alapú társadalmat váltotta fel: „A fogyasztói társadalom fogalmával azt állítjuk, hogy már nem a munka áll az élet középpontjában, hanem a fogyasztás, vagyis a munka gyümölcseinek felhasználása. Ezt plakatívan így fejezhetjük ki: azért dolgozunk, hogy éljünk, és nem azért élünk, hogy dolgozzunk”.[2] Az interjú készítője (ekkor éppen Willem Allexander Tell) ezt kérdezi Sloterdijktól: „Nem élünk-e a viszonyaink fölött?” (Vagyis: nem élünk-e jobban, mint ahogy azt a körülményeink megengednék?) Erre filozófusunk így válaszol: „A filozófiai antropológus számára az ember olyan élőlény, aki mindig a viszonyai fölött él, mert a világra való nyitottsága miatt mindig többet észlel, mint amire a puszta túléléshez szüksége lenne. […] Ez a túlzott nyitottság hozza létre az esztétikai képességet és a morális ítélőerőt”. Itt mintha Sloterdijk érezte volna, hogy az antropológiának ez az alaptétele nem alkalmas a fogyasztói társadalom igazolására, sokkal inkább annak kellene következnie, hogy az emberre szabott (eredeti) szükségletek elméletét kezdjük el kutatni.

(Környezetvédelem) Mindenki tudja, hogy óriási problémák vannak a környezetvédelemmel, és mindenki láthatja, hogy milyen nehéz itt tenni bármit is. Sloterdijk ezt egy helyen így indokolja: „Az emberi lények nem arra vannak berendezve, hogy természetvédőként viselkedjenek. Az úgynevezett természetben kezdetben úgy mozogtak, mint a sok species egyike. […] A természetet mint a nagy ellátót tekintjük, amelyben ehető növények és állatok élnek”. Vagyis: a természeti javak fogyasztásától, a természet kihasználásától és leigázásától nem vezet út a természet védelmezéséhez. Csakhogy a fenti idézetben szereplő „kezdetben” szó mintha már mutatná, hogy Sloterdijk tudja: itt a történetiséget nem lenne szabad elhanyagolni. A természet megóvása „kezdetben” még nem volt probléma, csak miután a természet átalakításán (meghódításán) át eljutottunk a természet leigázásához, vált azzá. Azt, hogy Sloterdijk is tudatában van ennek, jól mutatja mindaz, amit Greta Thunberg fellépése kapcsán mond. (Tudjuk: a svéd diáklány 2019 szeptemberében tartott előadást az ENSZ nagy klímakonferenciáján, New Yorkban.) „Greta, amikor színre lépett, még gyerek volt, félő volt, hogy feláldozzák egy messiási cél érdekében. Mindenesetre az üzenetét széles körben meghallották, ami csodálatos effektus. Tanúsítja, hogy – ha a világmédiumok úgy akarják – egy fiatal lány is karizmatikus küldetést tölthet be.” Sloterdijk itt a „világmédiumokra” utal, és bizonyos értelemben igaza is van, de ennél most fontosabb, hogy ez a fellépés a hatalom minden formája ellen irányult, elementáris alulról jövő tiltakozás volt. A beszéd alapképletét Oliver Weber így foglalta össze: „A diáklány nem tudja magát a tanulmányainak szentelni, mivel az emberiség egésze veszélybe került, amíg azok, akik ezért az egészért felelősek, állandóan csak a pénzről beszélnek, és tekintetüket elfordítják a válságról”.[3] A politikusoknak így tenniük kellene a dolgukat ahhoz, hogy a diákok tanulhassanak.

(Koronavírus) „Két pandémiánk van: a szorongás és az igazi fertőzés.” Mondhatnánk, hogy az előbbi a pszichológusok, az utóbbi pedig a virológusok és az orvosok dolga. Mi marad akkor a filozófusoknak-szociológusoknak? Willem Allexander Tell ezzel a kérdéssel nyitja a már idézett beszélgetést: „Legitim dolog nem félni a koronajárványtól?” És erre a válasz: „Mindenképpen. Az életérzéseknek szabadoknak kell lenniük; aki félelem nélkül létezik, annak nem kell a megfélemlített nyájjal vonulnia. Az is legitim, hogy nem félünk a ráktól, mert azt reméljük, hogy elkerülhetjük. A gondnélküliség egy bizonyos mértéke hozzátartozik a way of life-unkhoz.” Ezek a beszélgetések azonban mégsem arra irányulnak, hogy az embert megszabadítsák a gondoktól, és megígérjék neki a félelem nélküli életet. (Ahogy azt A felvilágosodás dialektikájának nyitómondatában a „felvilágosodásról” olvashatjuk.) De most nem az antropológiai mélységekig megyünk vissza, hanem „csak a way of life”-ig. Tekintsük át röviden az elképzelések időbeli fejlődését. Sloterdijk az első interjút a Le Point című francia lapnak adta, 2020 márciusában, és ebben erőteljesen felpanaszolta a kijárási és egyéb korlátozások eltúlzottságát. Szerinte „allergiás túlérzékenységi reakcióról” van szó. Ebben az interjúban megfogalmazta azt a mondatot, amely árnyékként az egész kötetet végigkíséri. „Ne aggódjunk, a nyugati rendszer éppolyan autoriter lesz, mint a kínai.” Ezután 2020. április elején adott egy nagy interjút a Die Zeitnak; a kép itt már kissé árnyaltabb: „A német intézkedések számomra plauzibilisebbnek tűnnek, szigorúak, de mégsem fanatikusak”. A két interjú legfontosabb belátása azonban az, hogy a koronavírus-járványt nem szabad háborúhoz hasonlítanunk – ami a publicisztika számára mindjárt kézenfekvőnek tűnt. Az áldozatok nagy számán túl meg kell gondolnunk, hogy háborúban mobilizálásról, mozgósításról, a járványban pedig demobilizálásról, elszigetelődésről, otthonmaradásról van szó. A Die Zeitnak adott interjúban egy pillanatra fölsejlik a filozófiai magyarázat lehetősége is: „Negyedszázad óta azt éljük meg az egész nyugati világban, hogy a szabadságtémák visszaszorulnak a biztonsági témákhoz képest”. De aztán ezt mégsem fejti ki részletesen. Az általános beállítottság a 2020 szeptemberében a Berliner Zeitungnak adott interjúban változik meg: Sloterdijk most már alapjában véve elfogadja az intézkedések szükségességét, így elutasítja az intézkedések elleni tüntetéseket is. „Én nem értem ezeket az embereket. Itt nyilvánvalóan hiányzik belőlem egy szenzórium, vagy az is lehet, hogy életem során a tiltakozási energiáimat más témákra pazaroltam el.” De milyen filozófiai vezérfonalat tud a szerző kínálni a járvány értelmezéséhez? Több lehetőség is felvillan: Heideggerre utalva megalkotja az antropológiai „Seßhaftigkeit” (otthonülés) fogalmát, amit jól szembe lehetne állítani a mobilitással, aztán a platóni barlanghasonlat újraértelmezésével is próbálkozik. Ám ezek közül egyiket sem dolgozza ki alaposabban. A legélesebb kontúrokkal még az immunitás és a koimmunitás fogalmai rendelkeznek. Ezeket szerzőnk a Du mußt dein Leben ändern című könyvében (2009) vezette be az immunrendszerek harcának történetét leírva (amely nagyban hasonlít a protekcionizmus és az externalizmus történetéhez). „Nekem úgy tűnik, hogy ez a koncepció csak most válik teljesen konkréttá és aktuálissá. Időközben jobban értjük, hogy az immunitás biológiai értelemben mindig egyúttal a közösség ügye is. A közös immunitások lesznek egy jövőbeli szociológia kulcstémái.” A feladatot így (egyelőre) csak tovább toljuk.

Azt tanultuk, hogy a válságok, ezek érzékelése, a tőlük való szenvedés, a kitörő düh általában társadalmi változásokhoz (esetleg forradalmakhoz) vezet. Nos, ilyenektől most Sloterdijk szerint nem kell tartanunk: „A »nagy változások« mindig illuzórikusak. A világ nem változott meg lényegesen az I. világháború után, leszámítva, hogy a nők beáramlottak a munka világába. És a II. világháború után sem, leszámítva azt, hogy az american way of life nálunk is elfogadottá vált, és szinte egy éjszaka alatt mindenki megtanult hitelből élni”. Itt mintha Sloterdijk megfeledkezne arról, hogy éppen ő utasított el (joggal) mindenféle háborús analógiát vagy rokonítást. Lesz itt még bőven dolga egy jövőbeli szociológiának.

(Fotó: Stephanie von Becker)