Állandó világrend

Venyercsán Dávid

Feszültebbnél feszültebb jelenetek során át igyekszik megmutatni, mi történik, ha a mexikói nyomornegyedek polgárai feladják a rájuk szabott szerepet – Venyercsán Dávid kritikája Michel Franco Új világrend című filmjéről.

Venyercsán Dávid írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A társadalmi egyenlőtlenségek kérdése az elmúlt években, évtizedekben egyre sürgetőbbé vált. A gazdasági, kulturális, egészségügyi javak egyenlőtlen elosztásának problémája már a 2008-as gazdasági világválság alatt is igen nagy hangsúlyt kapott. A krízis sok szempontból vitatható kezelése is hatással volt a 2011-ben indult Occupy Wall Street mozgalom létrejöttére. Természetesen a problémakör nem földrajzspecifikus, s többek között a néhány éve bemutatott Élősködők is bebizonyította, hogy az egyre jobban szétnyíló koreai társadalom ártalmas fejleményeit nem csupán szórakoztató módon lehet feldolgozni, hanem univerzális érvénnyel is. Bármilyen meglepő, Michel Franco Új világrend című legújabb filmje nem is áll olyan távol Pong Dzsunho világhírű alkotásától. Franco ugyanis hasonló eszközökkel igyekszik feldolgozni a társadalmi csoportok közötti egyre növekvő feszültséget, és koreai pályatársához hasonlóan populáris műfajok dramaturgiai és narratológiai sajátosságainak felhasználásával igyekszik reflektálni a gazdaságilag egymástól egyre jobban eltávolodó osztályokra, továbbá arra, hogy hova vezethet e problémák ignorálása.

Az Új világrend helyszíne Mexikóváros, ahol a dúsgazdag családokból származó Marianne (Naian González Norvind) és Alan (Dario Yazbek Bernal) éppen az esküvőjüket tartják. A film remekül csepegteti a feszültséget, ugyanis minden expozíció nélkül, elejtett párbeszédekből tudjuk meg, hogy a város szegényebb negyedeiben már hónapok óta harcok dúlnak az ottlakók és a rendőrség között, utóbbiak pedig nem állnak a helyzet magaslatán. A megvadult „csőcselék” egyre közelebb kerül az esküvő helyszínéhez, azaz a város legelőkelőbb részéhez. Franco filmje már ezen a ponton is nagyon bölcsen jár el: szájbarágós bevezetés helyett nyitva hagyja a lázongások tényleges okát, és az események kellős közepébe helyezi a nézőt, aki így már csak az egyre baljóslatúbb következményeket tudja követni. Az esküvő kezdetben zavartalanul zajlik, egyre előkelőbb vendégek érkeznek a partira, többek között a hadügyminiszter is, aki Marianne családjának régi barátja, ám feltűnik egy hívatlan vendég is: a család egykori kertésze Marianne anyját, Pilart (Patricia Bernal) várja, hogy szívességet kérjen tőle. A kertész 200 000 pesót szeretne kölcsönkérni egykori főnökétől, ugyanis a kórházat ellepték a tüntetők, így csupán a tehetőseknek fenntartott magánkórházban lehet ellátni az életmentő műtétre várakozó feleségét. Marianne kivételével az egész család próbálja néhány ezer pesóval elkergetni az idős urat, ám a menyasszony megígéri neki, hogy segít. Ezen a ponton a történet két szálon fut tovább, ám mind a kettőt az egyre erőszakosabbá váló tüntetések, lázadások mozgatják. Az Új világrend a rövid játékidő hátralévő részében feszültebbnél feszültebb jelenetek során át igyekszik megmutatni, mi történik, ha a mexikói nyomornegyedek polgárai feladják a rájuk szabott szerepet, és megpróbálják felszámolni az egyenlőtlenséget.

Marianne úgy dönt, az esküvői tarisznyából kölcsönöz pénzt, így Cristiannal, a kedves pincérrel együtt elindul a lázongások epicentrumába megtalálni a kertészt, és átadni neki a pénzt. Mindeközben a film éles hangulatváltáson esik át: a lázongó tömegek elérik az esküvő helyszínét, és George A. Romero zombifilmjei nyomán ellepik a kúriát, majd elkezdik a vendégek módszeres kivégzését és kifosztását. Mivel a velős expozíció nem tér ki a „forradalom” előzményeire, így a néző a szövegen kívül, esetleg a saját tapasztalataiból építheti fel a hátteret. Az Új világrend ezáltal rögtön az elején megcsillogtatja azt az erényét, hogy pontosan annyi információt ad át a nézőnek, amennyinek a hatására az végiggondolja az okokat, és megpróbálja a film eseményeit átvinni a kortárs jelenségek szintjére. Ez a folyamat pedig, habár maga a film elsőre szélsőségesnek tűnhet, elvezetheti a nézőt a valódi, megfogható problémákig.

A hasonló tematikájú filmek sokszor sematikus módon próbálnak moralizálni, és egyértelmű erkölcsi alapállást vesznek fel. Franco filmje első ránézésre mintha fekete-fehér szituáción keresztül ítélné el a kapitalista gazdaságpolitikából – és a korrupt mexikói miliőből – eredő egyenlőtlenségeket, ám már a zombikhoz hasonlított tömeg is jelzi, hogy szó sincs erről. Az Új világrend bőven kínál átjárást a két szembenálló réteg között. Míg az esküvőt megszálló tömeg kegyetlen módon végez a vendégekkel, addig a kiszolgáló személyzet néhány tagja már a kezdetektől nem támogatja a bosszúhadjáratot, és az alapvetően pökhendi, lenéző vendégseregben is akad néhány olyan ember – élükön Marianne-nal –, aki törődik a hirtelen felbukkanó kertésszel. A vérgőzös attitűd ellenpontja egyértelműen Cristian, aki kissé naiv módon igyekszik segíteni Marianne-t, ám a film egy pontján túlságosan is hiszékenyen viselkedik, követi az autoritást, és átadja a lányt egy katonai csoportnak. A gyanúsan viselkedő osztag azonban egy eldugott koncentrációs táborba szállítja a lányt, ahol – több fogollyal együtt – váltságdíj reményében fogva tartják, és módszeresen megkínozzák. A film börtönben játszódó jelenetei sokkolóak: nem mutatnak sokat, a félig eltakart, feszültséggel teli képek mégis mélyen megrendítik a nézőt, még akkor is, ha egyes esetekben Franco filmje öncélú módon perverz látvánnyá degradálja a sokkoló epizódokat.

A katasztrófafilmes megoldások mellett az Új világrend a politikai összeesküvések világát is megidézi, ugyanis több olyan kérdést is feltesz, amely ismerős lehet a kortárs kémregények, kémfilmek világából. Kik ezek a katonák? Hogyan tudják megszervezni ekkora káoszban a tábort? Ki irányíthatja őket? Vajon az esküvőn részt vevő hadügyminiszter miért nem képes hónapok alatt felkutatni Marianne-t? A film bölcs módon éppen annyira használja ezeket a motívumokat, hogy fenntartsa az érdeklődést, viszont nem távolítja el a fókuszt a történet mélyén zajló társadalmi kérdésekről. Franco remekül használja azt a pszichológiai horrorokból ismerős módszert, hogy az egyes traumákat, egyéni vagy éppen társadalmi feszültségeket szélsőséges műfaji kódokkal és dramaturgiai fogásokkal lehet a leglátványosabban bemutatni. Ettől függetlenül a film egyes jelenetei – leginkább párhuzamok formájában – kissé demagóg, szájbarágós módon mutatják be a társadalmi különbségeket. Az esküvői mulatság ábrázolása és Cristian családi körülményeinek kontrasztja túlontúl egyszerű módja a gazdasági különbségek érzékeltetésének, és ezen az sem segít, amikor a börtönben vegetáló Marianne és Cristian életkörülményeinek újbóli egymás mellé állítása megfordítja a kettősséget. A tömeget homogenizáló jelenetek pedig önmagukban is felvetnek néhány univerzális etikai kérdést. Ettől függetlenül a film több olyan kultúrspecifikus szimbólumot használ, amely a mexikói kultúrkör alaposabb ismeretét igényli. Gondolok itt arra, hogy a tüntetők az ország zászlajában is látható zöld színű festékekkel dobálják meg a tehetősek autóját, amely a függetlenség szimbóluma az országban.

Az Új világrend közelről sem hibátlan film. A horrorokat, thrillereket megidéző feszültségkeltő eszközöket remekül használja, viszont gyakran – a rövid játékidő ellenére – ellaposodik, illetve nemegyszer sértő módon, élőhalott barbárként – megfelelő ellenpontozás nélkül – ábrázolja a frusztrált tömeget. A téma ironikus kezelése viszont húsba vágó módon mutatja be az elnyomás működését: az egyik szekvenciában például azt látjuk, hogy a kormány a lázongások alábbhagyásával párhuzamosan, szinte azonnal megteremti az alacsonyabb társadalmi rétegeket kizsákmányoló munkalehetőségeket. A (tragi)komikus olvasat azonban a film befejeztével a címet is nagyban átértelmezi. Marianne a kiváltságosok közül kerül egy tőle független rendszer totális kontrollja alá, amely nem csupán fizikailag, de mentálisan és lelkileg is kihasználja őt; nem csupán a családi vagyont próbálja elvenni, hanem a nő fizikai abuzálásával egyértelműen kinyilvánítja, hogy a hatalom az egyénen keresztül minden fronton képes fellépni egy nagyobb (ez esetben a családi) szintre. A világrend urai cserélődnek, de az alapvető működési mechanizmusok évszázadok óta állandóak. Michel Franco filmje ezt közvetíti, és csupán a nézőn múlik, hogy a film populáris regiszterein kívül képes-e kódolni az üzenetet. Éppen úgy, ahogy a mozin kívül is.

 

2021-07-19 07:00:00