A körkérdésre adott további válaszok ide kattintva érhetők el.

(1) Milyen stílus, irányzat, iskola, műfaj vagy szerző van leginkább hatással a zenédre?

Engedtessék meg nekem, hogy válaszoljak is a kérdésre, meg nem is: úgy gondolom, hogy a zeném önmagában is választ adhat erre, és egy szerző örül, ha ezt a befogadó veszi észre. De mivel a kérdés nem csupán zenei inspirációra vonatkozik, ezért hadd osszak meg egy a napokban velem történt dolgot.

Várandós párommal már tűkön ülve várjuk kislányunk születését, és nemrég babáknak készült kiadványokat nézegettünk. Ezek javarészt fekete-fehér kontrasztos ábrák (vonalak, körök, négyzetek stb.) leporelló formában kiadva, amelynek lényege a folyamatos, szinte észrevehetetlen átmenet a különböző alakzatok között. Teljesen feldobott a felismerés, hogy zenémben ugyanilyen, szélsőséges paraméterekkel rendelkező anyagok közötti észrevehetetlen átmenetek ábrázolására törekszem.

​

Métamorphoses

(2) Mi kell ahhoz, hogy valaki értse vagy hallgatni tudja a zenédet? Milyen számodra az ideális közönség?

Hallgatni bárki tudja a műveimet, pár másodpercig legalábbis bizonyosan.

Azt gondolom, hogy a számomra ideális, értő közönség (amely nem csupán hallgat) csak az lehet, amely a számomra ideális, értő előadók interpretálásában hallja a műveimet, és engem is alaposan ismer, magánemberként is. Természetesen jobbnál jobb előadókkal találkozhattam már, de a játék kedvéért végezzük el a következő gondolatkísérletet.

Létezik egy elmélet, mely szerint ha a multiverzum végtelen, és a rendelkezésre álló részecskék elrendeződési lehetőségei végesek, akkor a sík téridőben, a megfelelő távolságokban (bizonyos univerzumokban) azonos elrendeződésekkel találkozhatunk. Gyakorlatilag saját magunkkal is végtelen számban összefuthatnánk. Az ilyen, velem azonos gondolkodásmódú (és sorsú!) alteregóimból álló együttes lehetne a tökéletes előadó.

És belőlü(n)k állhatna a tökéletes közönség is (Karinthy után szabadon).

Közönség kérdésében Schönberggel értek egyet: csupán akusztikai tényező. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy valamiféle gyűlöletet táplálnék a közönség ellen, de mivel, véleményem szerint, az ideális közönség egyszerűen nem létezik (nem megvalósítható), egy szerző nem gondolhat arra munka közben, hogy érteni fogják-e vagy sem, mert kétféle tévútra is vezetheti: nem lesz őszinte, vagy egyszerűen abbahagyja a komponálást.

Pygmalion

(3) Kevesen hallgatnak kortárs zenét – mi az, amit mégis csak a kortárs zene tud nyújtani?

Stockhausen mondása jut eszembe: „Lepjen meg!”

És persze Hamvas Béla: „Minden nagy mű kortársam.”

(4) Min dolgozol most? Mik a terveid?

Jelenleg gőzerővel gyakorlok zongorát a Zeneakadémia hírhedten szigorú DLA-felvételijére. Emellett a Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíj támogatásával dolgozom tizenkét prelúdium és fúgát tartalmazó, szóló zongorára íródó ciklusomon, amit egyfajta összegzésnek szánok mindarról, amit eddigi huszonkilenc évem alatt megtanultam a zenéről: mondhatni, „útkereső korszakom” lezárása és – bízom benne – magnum opusa is lesz.

​

Álomtündérek – Négy bölcsődal, II. este

(5) A koronavírus miatt hallgatásra kényszerült a zenei élet, a koncertezés csak részben tudott újraindulni. Zeneszerzőként hogyan reagáltál erre a helyzetre, téged hogyan érintett?

A legnagyobb változás az volt, hogy eddig tanári munkámat feladtam, mert egy rendkívül kellemetlen és súlyos krónikus betegségem miatt eléggé féltem a vírusfertőzéstől. A lezárásokkal ez a probléma persze megoldódhatott volna, de rájöttem, hogy míg zeneelméletet kiválóan, szolfézst képtelen vagyok távoktatásban tanítani, pedig inkább az utóbbi tantárgyhoz kötődöm. A felszabaduló idő hatására, szerzőként az eddigi legtermékenyebb időszakomat tudhatom magam mögött. Sajnos maradtak el bemutatóim, köztük ráadásul olyan többéves darabé is, amit nagyon meghallgatnék már, de remélhetőleg lesz rá lehetőségem a közeljövőben.