Nápoly tükröződése az arcokon

Szabó Barbara

Az írót érő események után talán nem meglepő, hogy a történet központi témája a hazugságokra épülő világ – Szabó Barbara recenziója Elena Ferrante A felnőttek hazug élete című regényéről.

 

Elena Ferrante kilétét még most is titok övezi; meggyőződése szerint nem szükséges az író személyének ismerete egy mű értéke és megítélése szempontjából. Ha egy történet hatni akar az olvasóra, hatni fog a szerző azonosítása nélkül is, véli, s olvasói is csalódtak, amikor rejtőzködő játékát elrontották: nagy felháborodást keltett 2016-ban a Claudio Gatti-féle „leleplezés”. Az újságíró négy nyelven is megjelentette, hogy a római műfordító, Anita Raja a titokzatos írónő. Aggódhattak a rajongók, hogy lesznek-e még egyáltalán új Ferrante-művek a Nápolyi regények negyedik, befejező része után, hiszen Ferrante a „leleplezést” követően kijelentette, ha nem hagyják békén a magánéletét és tovább zaklatják, nem publikál többet. 2019-ben azonban megjelent az új regény, az írót érő események után pedig talán nem meglepő, hogy Ferrante történetének központi témája a hazugságokra épülő világ.

Öt év telt el a Nápolyi regények-tetralógia utolsó, befejező részének megjelenése óta, új regényének alapszerkezete nem sokat változott. Ismét a nőké a főszerep, és a helyszín újra Nápoly, de Ferrante Olaszországa most sem az a hely, ahova az ember vágyakozik, vagy amire nosztalgiával emlékezik. Az egyetlen támpont a korszak behatárolására a főszereplő női alak, Giovanna születési dátuma: 1979. június 3. Rövid ismertetést kap az olvasó a lány születése előtti időszakról, azonban a történet az 1991 és 1995 közötti évek eseményeit ismerteti. Giovannát tizenkét évesen ismerjük meg, és egészen tizenhatodik születésnapjáig követjük a fejlődéstörténetét. Négy év alatt nagy utat jár be a hősnő. A narráció érdekessége, hogy nem egy kamaszlány hangját halljuk, sokkal inkább egy felnőtt visszaemlékezését. A narrátor hangja lehet Giovannáé, de írónak készülő barátnője, Ida hangja is, aki megírja testvére és Giovanna történetét egy novellában, amit végül fel is olvas a szereplőknek.

A város szempontjából a tetralógia tükörképét kapjuk, ezúttal Nápoly gazdagabb részével szembesülünk. Itt nem a szegénységből próbál kitörni Giovanna, hanem a társadalmilag alacsonyabb réteghez tartozó apai nagynénit akarja megismerni, vele együtt önmagát és az eddig nem ismert rokonokat. Apjának egyetlen mondata elég volt hozzá, hogy tökéletes gyermekkorát tönkretegye és többszörösen is traumatizálja: „Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.” Ferrantétól megszokott módon a narrátor már a regény felütésében ridegen közli a történet egészét meghatározó eseményt. Giovanna apjának szavai sorsfordítóan hatnak a lányra, aki eddig apja szemén keresztül látta önmagát, s amikor őt az ismeretlen nagynénihez, Vittoriához hasonlítva csúnyának nevezi, teljesen összeomlik: rondának látja magát és teljesen megváltozik az önképe; szorongása kezdetének nevezi meg ezt az emléket. Semmit sem tud nagynénijéről, csak azt, hogy apja utálja és teljesen kitörölte az életéből. Egyetlen vágya eztán, hogy megismerhesse a családi fotókról kisatírozott Vittoriát. Az addig burokban élő, jó tanuló és az értelmiségi olaszok életét élő lány rájön, hogy a szülei végig hazudtak neki. Felkeresi nagynénijét, és ezzel teljesen új világ nyílik meg előtte: az addig ismeretlen Nápoly tárul a szeme elé.

Ferrante regényében Giovanna fejlődéstörténetét, személyiségének formálódását követhetjük nyomon: hogy milyennek látja önmagát mások tekintetén keresztül, és képes lesz-e elengedni a vele szemben támasztott külső elvárásokat. A személyiség meghatározásának tárgya egy karkötő, ami többször is feltűnik, és az egész történeten átível. A legfontosabb nőalakoknál jelenik meg vagy egy hazugságot elfedve, vagy éppen leleplezve. Lányról lányra jár a szeretet, a hazugság vagy a gyűlölet jelképévé váló tárgy, amelyet eredetileg éppen Vittoria ajándékozott Giovannának a születésekor.

A Vittoriával való találkozás után tovább bonyolódik Giovanna élete, hiszen teljesen új információk birtokába kerül a szüleiről, sőt kiderül, hogy apjának van egy másik kapcsolata – legjobb barátnőinek az anyjával, akivel tizenöt éve csalja feleségét. A lelepleződés után apját és anyját már csak keresztneveiken képes szólítani, ezzel is eltávolodva a szülői autoritástól. Az addig imádott apafigura eztán az utálat tárgya lesz. A város addig ismeretlen részén, Pasconéban új világ nyílik meg előtte, ami személyiségére is hatással lesz: „Gianninának hívtak, ahogyan a szüleim sosem. Egytől egyig imádtam őket, soha nem éreztem magam ilyen nyitottnak a szeretetre, mint azokban a percekben. Annyira felszabadult és vicces voltam, hogy már-már azt gondoltam, valami csoda folytán a Vittoriától kapott Giannina név keltett életre egy másik személyiséget, amely sokkal kellemesebb volt, de legalábbis merőben különbözött attól az énemtől, amit a szüleim s velük együtt Angela, Ida meg az iskolatársaim Giovannaként tartottak számon.” Giovanna személye a hely függvényében változik, látjuk, Pasconéban még új nevet is kap, ami új személyiséggel bír. Ebből is érzékelhető, mennyire nincsen reális énképe, legtöbbször csúnyának látja magát, a természetét förtelmesnek, és semmi másra nem vágyik, mint egy kis szeretetre, amit érdekes módon éppen Pascone és az ott élő emberek adtak meg neki. San Giacomo dei Capri, Vomero és Pascone eltérő jellegét a nyelv és a szereplők jelleme alapján ábrázolja Ferrante. Amíg Pasconéban a nápolyi nyelvjárás uralkodik, itt élnek a munkások, a munkanélküliek, addig San Giacomón az olasz nyelvet beszélik, műveltek és jómódúak az ott lakók.

A regény nőalakjai jól kidolgozottak, azonban a két legkarakteresebb alak mégiscsak Vittoria és Giovanna. Megjelenik a Giovanna szemében szánalmas, bánatába beleroppanó anya (Nella) alakja, akit a lánya még sajnálni sem képes szenvedése miatt. Pasconéban ismeri meg Giuliánát, aki nagynénje fogadott gyermeke (a meghalt szeretőjének a lánya). Giovanna számára Giuliáná a gyönyörű, törékeny, önbizalomhiányos lány, akit folyamatos megfelelési kényszer gyötör, ami mellé örökös félelem társul, hogy elveszítheti szerelmét, Robertót. Angela és Ida gyermekkori barátnői, akik a szülők válását ugyanúgy megsínylik, mint Giovanna, de folyamatos támaszként állnak barátnőjük mellett, már amikor ezt hagyja nekik. Vittoria és Giovanna hasonlóságát árnyalja, hogy utóbbiból hiányzik a nagynénje szóhasználatát jellemző trágárság, aki egyszerre obszcén és magával ragadó, gonosz és szeretetteljes, folyamatosan a végletek között mozog. Giovanna személye is kettős: van egy Giovanna és egy Giannina. Mintha a Nápolyi regényekből ismert Lila (Raffaella Cerullo) és Elena (Elena Greco) jelleme ötvöződne Giovanna/Giannina személyében.

A nőkkel ellentétben a férfialakok teljesen vázlatszerűek, mégis az ő szavuk bír befolyásoló erővel Giovannán. A történet keretét az adja, hogyan jut el a lány a csúftól a szépig. Miután apja csúnyának nevezi, számos fiú szemén keresztül érzi magát rossznak és butának. Egészen addig, amíg a titkon szeretett és elérhetetlen férfi szépnek nem nevezi. Elérve ezzel, hogy a regény végére már képes saját szemén keresztül látni anyja gyengeségét és az apja és Vittoria közti hasonlóságokat és a gyarlóságukat. Persze Roberto iránti érzelmei hiábavalók, hiszen barátnőjének, Giuliánának a szerelme, ráadásul jegyben járnak.

„Mi a fene történik a felnőttek világában, mi zajlik a hozzájuk hasonló épeszű emberek agyában és testében, amiben annyi tudást halmoztak fel? Hogy alacsonyodhattak le idáig? Hogyan válhattak a kígyónál is alattomosabb állatokká?” – szakad ki Giovannából, és ahogy kezd egyre jobban eligazodni ebben az új világban, kezdi kiismerni a felnőttek hazug életét, amitől undorodik, öntudatlanul ő maga is hazudni kezd szüleinek, rokonainak, barátnőinek, és kitalált hazugságait alig tudja megkülönböztetni a valóságtól. Hosszú időbe telik, mire eljut addig a felismerésig, hogy ne mások befolyására cselekedjen, és hogy elfogadja önmagát. Ebben Roberto iránti érzései egyáltalán nem segítik: csak a fiú miatt olvassa el az evangéliumokat, s kezd el olyan témák után érdeklődni, amelyek sokkal inkább a fiú számára fontosak. Rajongása visszaveti önállósodásában, mert nem talál viszonzásra. Szüzességének elvesztése egy olyan fiúval, aki iránt semmit sem érez, sokkal inkább kényszer és undor, mintsem vágy és beteljesülés.

A történet zárása nem szabadítja fel sem a főszereplőt, sem az olvasót, ehelyett csak egy markáns kérdést hagy maga után: Giovanna személyisége a négy év alatt ténylegesen fejlődött, avagy ugyanaz a lázadó, önmagát kereső kislány még mindig?

Király Kinga Júlia fordítása gördülékeny és olvasmányos. Hiányzik azonban a nápolyi és az olasz nyelv közti különbségtétel. Giovanna sokszor panaszkodik, hogy nem érti a Pasconéban használt lingua napoletanát. Miután elkezdi használni a különböző nyelvi fordulatokat és káromkodásokat, többször is megmosolyogják gyenge kiejtése miatt, ez a magyar fordításban nem érzékelhető. Pedig az 1980-as években még jelentős szerepe volt a nápolyi-calabriai nyelvhasználatnak.

Ferrante legújabb regénye nem hozott sok változást az előzőekhez képest. Az a fajta újdonság, amit a korábbi művek kapcsán jogosan méltatott Thomka Beáta, az új regényről nem mondható el, kissé sablonszerűnek hat. Ismét a női sorsok kerülnek a középpontba, de a legtöbb karakter ismerős, Giovanna természete és jelleme már nem okoz meglepetést a Ferrante-olvasóknak. Nápoly 1980-as atmoszférájával a leírás nem foglalkozik, nem érezzük a nápolyi tereket, nem halljuk a piazzák zűrzavaros, nyüzsgő világát. Ferrante Nápolyából mindenki menekül. A történet viszont nyitott, lehetőséget hagy a folytatásra. Lehetséges, hogy a következő tetralógia első részét ismerhettük meg, és látjuk majd még a felnőtté váló Giovannát egy új városban.

 

 

2021-04-03 12:00:00