Szavak a zenéről

Ludwig van Beethoven

250 éve született Ludwig van Beethoven. A zeneszerző feljegyzéseiből közlünk válogatást Weiss János fordításában.

A zene a lelkem klímája, itt virágzik, és nem pusztán burjánzik, mint másoknál, akik komponistának nevezik magukat. De csak kevesen értik, hogy minden zenei tétel a szenvedélyek hatalmas trónusa – és csak nagyon kevesen tudják, hogy a szenvedély maga is a zene trónusa.

*

Minden nap közelebb kerülök a célhoz, amelyet érzek, de nem tudok leírni. Csak ebben élhet a Te Beethovened. Itt nincs nyugalom – nem ismerek más nyugalmat, csak az alvást, és fáj, hogy most többet kell belőle föláldoznom, mint máskor.

*

Azt ön is tudja, hogy egy művészben, aki mindig előrefelé halad, továbbmegy, néhány év micsoda változásokat tud előidézni; minél nagyobb előrehaladásokat tesz a művészetben, annál kevésbé elégítik ki a régebbi művei.

*

Különös érzés, ha az ember azt látja és hallja, hogy dicsérik, miközben ő maga érzi a saját gyengeségeit. Én az ilyen alkalmakat mindig felhívásnak szoktam tekinteni: közelebb kell kerülnünk az elérhetetlen célhoz, amit a művészet és a természet nyújt nekünk, bármilyen nehéz legyen is ez.

*

Micsoda bátorságot követelnek meg egy igazi művésztől, és biztosan nem egészen alaptalanul; de ezzel szemben sokszor milyen szörnyű, milyen alantas módon támadnak bennünket.

*

Nem kívánnék mást magamnak, mint hogy teljesen ingyen írhassak! Ebbe az állapotba azonban nagyon nehezen jut el egy német vagy inkább osztrák művész.

*

A szellemet, a hatékony szellemet nem szabad a nyomorúságos szükségletekhez kötni, és tőlem ez még meg is vonja az élet számos boldog pillanatát. Még a hajlamaimnak is, és a magam által meghatározott kötelességeimnek is – a művészetemen keresztül, hogy a rászoruló emberiségért tegyek valamit – korlátokat kell szabnom.

*

Ami engem illet, én itt járkálok egy darab kottapapírral a kezemben, hegyeken, völgyeken és szakadékokon át, és ezt-azt a kenyérért és a pénz miatt megteszek, mert ebbe a magasságba jutottam el itt, a Phaiákok egykori országában. Ha némi időt szeretnék nyerni egy nagyobb műhöz, akkor ezt-azt meg kell tennem a pénz kedvéért, hogy kibírjam ezt az időt.

*

Én mindig Mozart legnagyobb tisztelői közé számítottam magam, és ehhez az utolsó leheletemig ragaszkodni fogok.

*

Ez aztán a mű! Mozart ezt mondta a világnak: „Nézzétek, hogy én mit tudnék csinálni, ha számotokra már eljött volna az idő!”

*

Mozart Don Juanjának jó kiadása annyi örömöt okoz nekem, mintha a saját művem lenne.

*

Händel az utolérhetetlen mester! Tanuljátok meg tőle, hogyan lehet ilyen kevés eszközzel ilyen nagy hatást kifejteni.

*

Semmi sem tépheti le Händel, Haydn és Mozart fejéről a babérkoszorút; Haydn portréja ott lóg a szobám falán. A babérkoszorú egyelőre még az ő fejükön van, nem az enyémen.

*

Az, hogy ön szeretné kiadni Johann Sebastian Bach műveit, nagyon jólesik a szívemnek, mivel teljesen lekötelezettje vagyok a harmónia ezen ősatyjának.

*

Nem is Bachnak, hanem Tengernek kellene, hogy hívják, olyan kimeríthetetlenül gazdag hangkombinációban és harmóniában.

*

Zsenialitással közülük csak a német Händel és Johann Sebastian Bach rendelkezik.

*

Bocsásson meg, hogy ma már nem tudok írni: ennél a hatalmas fáradtságnál jobb lenne a legnagyobb zenei feladat.

*

A gondolataimat sokáig őrzöm magamban, néha tényleg nagyon sokáig, mielőtt leírnám őket. És eközben az emlékezetem olyan hűséges hozzám, hogy biztos lehetek benne, egy témát, amelyet egyszer megragadtam, még évek múltán sem felejtek el. Néhány dolgot megváltoztatok, elvetek, és újra és újra próbálgatom, egészen addig, amíg elégedett nem leszek vele. És aztán megkezdődik a fejemben a szélesség, a magasság és a mélység kidolgozása – és mivel biztosan tudom, hogy mit akarok, ezért az alapul szolgáló eszme sohasem hagy el, emelkedik és növekszik, látom és hallom a képet a maga teljes kiterjedésében, egyetlen egységben, amint a szellemem előtt áll. És akkor már csak a leírás munkáját kell elvégeznem, ami viszonylag gyorsan megy, annak függvényében, hogy mikor érek rá, mert egyszerre több mindenen is dolgozom, de tudom, hogy egyiket sem fogom összekeverni a másikkal. Biztosan azt fogják tőlem kérdezni, honnan merítem az ötleteimet? Ezt teljesen megbízhatóan nem tudom elmondani; hívatlanul jönnek, közvetlenül vagy közvetetten. Néha szinte kézzel foghatóan jönnek a szabad természetben, az erdőben, séta közben, az éjszaka csendjében, kora reggel, olyan hangulatok ösztönzik őket, amelyek a költőknél a szavakon keresztül, nálam pedig a hangokon keresztül jelennek meg – hangoznak, pezsegnek, támadnak, míg végül kottaként állnak előttem.

*

A Fidéliómat a közönség nem értette meg; de én tudom, hogy még nagyra fogják becsülni. És mégis, habár tudom, hogy mit ér a Fidélióm, azt is pontosan tudom, hogy az én tulajdonképpeni közegem a szimfónia. Ha szimfónia csendül fel a fejemben, mindig a teljes zenekart hallom.

*

A hangszeres zenében mindent elvárhatok; az énekkompozíciókban mindig meg kell kérdeznem: el lehet ezt énekelni?

*

Ha időnként megpróbálom hangokká formálni felizgatott érzelmeimet – akkor szörnyen csalódottnak érzem magam. Ilyenkor az összepiszkított papíromat dühösen a földre dobom, és teljesen meg vagyok győződve arról, hogy egy földi halandó soha sem fogja tudni ábrázolni – hangokkal, színekkel vagy vésővel – azokat a mennyei képeket, amelyek a fantáziájában egy boldog órában megjelennek.

 

WEISS JÁNOS fordítása

(Bélyegkép: Joseph Karl Stieler: Beethoven a Missa Solemnis komponálása közben)

2020-11-21 18:00:00