Ez év februárjában jelent meg Peter Handke új regénye, amelyet ő „májusi történetnek” nevez. Ez egyrészt arra utal, hogy a mű tavaly áprilisban és májusban született, másrészt májusban is játszódik; vélhetőleg egyetlen hosszú májusi napon. Most újra május van, jó lenne végre kézbe venni a könyvet.

„Csak semmi sztori! Az élet megy tovább.”[1] A „sztori” markáns, általában lineárisan elbeszélhető eseménysor, amelynek még valamilyen „igazságtartalmat” is tulajdonítunk.[2] De a két mondat még ez után is messzemenően enigmatikus. Talán értelmezhetnénk őket úgy, hogy az irodalomban ne legyenek sztorik; az élet meg amúgy is túl van ezeken: folyik, csordogál. Ebben a könyvben ugyanakkor mégis mintha egy sztorival találkoznánk. A sokat utazó én-elbeszélő most hazatér, a kezdőpont ez az „idill”. „Ez a két-három nap volt életemben az […] első nem »boldog« (boldogság, maradj távol tőlem!), hanem inkább harmonikus hazatérés, amely egyszer és mindenkorra megerősítette azt a tudatomat, hogy jó egy adott helyen lenni. És mostantól fogva már semmi sem fogja a helyhez-kötöttségemet megkérdőjelezni.” (14.)[3] De aztán mégis történik valami: „A hazát már mindig is megszállta egy ellenség”.[4] Megjelenik egy újságcikk, amelyben az elbeszélő édesanyját mint náci-szimpatizánst rágalmazzák meg. A cikk szerzője (egy újságírónő) állítólag valahol a közelben él, és az én-elbeszélő (miután hiába keresett segítséget a leszámoláshoz) fölkerekedik, hogy bosszút álljon. „Ez bűn és hübrisz, ő tudja ezt, de ki lenne ő, ha a bűnöző-lét nem gyakorolna rá valamilyen vonzerőt? Végre megszabadulhat a jogtól és a normáktól.”[5] Thomas E. Schmidt írta: „Itt egy hatalmas ego indul el a maga keresztes hadjáratára.”[6]

Elindultunk, de most még egy pillanatra tekintsünk vissza a mottóra: „Monda ezért nékik: De most, akinek erszénye van, elő vegye, hasonlóképpen a táskát; és akinek nincs, adja felső ruháját, és vegyen szablyát. […] Azok pedig mondának: Uram, íme van itt két szablya. Ő pedig monda: Elég.”[7] Ezek a mondatok a Lukács-evangéliumban közvetlenül a passiótörténet előtt állnak, és már Lukács is tudta: a két szablya semmire sem volt elég. Mintha Handke ezt a szöveghelyet szeretné transzformálni. Itt megint nem fog történni semmi, a bosszúállás szándéka csak arra lesz jó, hogy elindítsa az én-elbeszélőt, aki viszont mélyen bele fog feledkezni a körülötte lévő világ élvezetébe. Ebből a sorozatból én most két, villamoson lejátszódó jelenetet szeretnék felidézni. „A gyerekek egyike messziről mustrálgatott; a tekintetemet kereste, túl a kíváncsiságon vagy a vonzalmon. Rám nézett, aztán hirtelen elkapta a tekintetét, és aztán nemsokára újrakezdte a játékot. […] Ezt a játékot az ismeretlen gyerekekkel a középkorúként különösen élveztem, mert itt egy döntő dologról van szó, még akkor is, ha nem egy »döntésre« épül. És általában mindig én kerültem ki győztesként. De most vesztettem. Nem tudom elképzelni, hogy miért, de a gyermek pillantása egyszer csak sötétté és megvetővé vált” (102.). Egy másik jelenetben az én-elbeszélő csak megfigyeli, ahogy a gyerekek egymást nézik. „És aztán egy másik gyermek, egy kislány, aki már szinte serdülő […]. Ez a gyermek, ez a kislány egy másik gyereket bámul, aki a szemben lévő sorban ült, és csak tegnap vagy ma reggel tanult meg járni, két lépést előre, és most az apa combjain próbálja meg folytatni a maga útját, és egy harmadik lépést megtenni […]” (103.). Érezzük: ebből bosszúállás már nem nagyon lesz, ehelyett inkább a világ felfedezése, egy csomó szép világ-pillanat rögzítése következik. Menni-menni, fölfedezni: ez lenne az élet. Az élet az, ami túl van a bosszúvágyon: „Ez azonban már nem volt élet, a nappalok és a nappalok, az éjszakák és az éjszakák, a hónapok és a hónapok tényvilágában. A nő – most mindegy, hogy melyik – mindent elkövetett azért, hogy engem akadályozzon. Akadályozni, miben? A tetteimben és a mulasztásaimban” (90‒91.). A bosszúvágy a szabadságunkban korlátoz, és ezen keresztül előbb csak beszűkíti, majd teljesen el is rabolja tőlünk az életet. Az úton tehát szép lassan be kell következnie egy fordulatnak. A mottóra visszautalva: valamikor rá kell döbbennünk, hogy a két szablya semmire sem elég, jobb, ha elő sem vesszük őket. Ezen a helyen Handke egy híres (igaz, nem feltárt) bibliai utalással él: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. […] Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak, ideje a rontásnak, és ideje az építésnek.”[8] Ezt alakítja át Handke így: „De ahogy megvan az ideje a szeretésnek és a gyűlöletnek, nincs-e meg, kedves barátom, ugyanúgy az ideje a komolyságnak és a játéknak?” (74.). (Bár az idő bevezetése ezen a ponton némileg meglepő lehet, hiszen eddig mindig helyekről, térbeli kötődésekről hallottunk: a fölkerekedés és az elindulás a tér átszelését jelentette.) Maradjunk egy kicsit az időnél: az idő ebben a könyvben mindenekelőtt mint időhiány jelenik meg. „Az erdőszéli úton haladva, a buszmegálló felé közeledve megrohant a többé-kevésbé derült égből az időszűke. Nap mint nap ez kínzott, és mindig valamilyen ok nélkül jött, a lehető legalattomosabban.” (134.) Pedig érthető: az idő akkor jelenik meg a horizonton, amikor már-már megfeledkezünk az eredeti „feladatról”. De ez az időszűkére vonatkozó érzés a magányban el is múlik: „Én mint az időszűke által érintett, egész úton senkivel sem találkoztam. És ennek örültem. Éppenséggel élveztem a dühömet és az embergyűlöletemet. És így […] eltűnt az időszűke” (135‒136.). Azt pedig Handke feljegyzéseiből tudjuk, hogy a „legszebb mindennapi élmény […] idővel rendelkezni”.[9] Ez a felszabadulás; de ezt ki kell harcolni: nem köthetnek meg minket az „eredeti szándékok” és a „feladatok”.[10]

A könyv alapvető kérdése az lesz, hogy hogyan zárulhat ez a sztori, amely már nem is sztori: itt tényleg nem történik semmi, a történések helyét az életképek sorozata veszi át. Sejtünk ugyan egy elrendező fonalat, de erről a könyv előrehaladásával egyre inkább meg is feledkezhetünk. Hogy lehet lezárni ezt a könyvet? Le lehet-e zárni? Sokat lehetne beszélni az elvileg lehetséges zárásokról, de inkább nézzük a megvalósítást. Az én-elbeszélő először is azt állapítja meg, hogy egész idő alatt egyetlen gonosz vagy rossz emberrel sem találkozott. „És ez nem csak erre az egy napra igaz, hanem már hónapok és évek óta így van.” (153.) Aztán következik még egy kiszélesítés: „Találkoztam-e valaha is egy igazi gazemberrel, egy alapvetően rossz emberrel? Nem, személy szerint mint hús-vér emberrel nem” (uo.). Talán nincsenek is ilyen gonosz emberek, talán nincs is kin bosszút állni. Ám ez nem csupán egyetlen belátás, hanem az egész művet alakító szempont. Ha nincs kin bosszút állni, akkor a bosszúállásról írni sem lehet. „És hirtelen a golyó és a dörrenés egészen másfelé haladt, mint ahogy ennek a történetnek az elején gondoltam. A gonosztevő nő és hasonlók nem tartoznak bele ebbe a történetbe; sem ebbe, sem egy másikba! Nincs hely számukra. És ez volt az én bosszúm, és elég volt mint bosszú.” (156‒157.) A bosszú lényege, hogy a gonoszt nem engedjük be az irodalomba, a gonosz leküzdése azt jelenti, hogy a történetnek le kell küzdenie a sztorit. Ez lenne az élet ábrázolása. És most következzen a vég vége: „Az egy másik történet, hogy ezen az éjjelen hogyan kavarodtam haza, hogyan álltam a hajnali szürkületben kulcs nélkül a kertkapu előtt […]. De ezt a történetet már valaki más mesélje el” (158.). Milyen érzés lehetett hazatérni, és mindezek után mit jelenthetett az otthon? Boldog hazatérés, vagy „csak” harmonikus? Mindenesetre a hazaérkezés elmesélése egy másik történet, ott végre a történet is felszabadul, és nem kell már legyőznie a sztorit.

Ezen az egy évvel későbbi májusi napon, a koronaválság idején (valljuk be) minket nem az újabb hazatérés izgalmai foglalkoztatnak,[11] hogy más lesz-e, mint a „történet” kiindulópontján álló „idill” volt. Minket valami más foglalkoztat: milyen jó lenne – mindegy, hogy milyen okból és motivációból kiindulva – fölkerekedni, elindulni és menni-menni.[12]

(Fotó: afp/Alain Jocard)