Hogyan lett belőled képzőművész, és hogyan jutottál el a leggyakrabban feldolgozott témádhoz?

Már gimnáziumban, sőt, talán már általános iskolában elindultam ebbe az irányba, fotóval szerettem volna foglalkozni, de akkor még nem feltétlenül művészeti alkalmazásában. Nem voltak előképeim, nincsen művész a családban, inkább ösztönösen haladtam. Amikor felvettek a Kaposvári Egyetemre, kikerültem abból a biztonságos vidéki miliőből és református gyülekezetből, amelyben felnőttem. Egyébként is mindig kívülállónak éreztem magam, ezért az egyetem első éveiben önismereti kérdések foglalkoztattak, az önállósodás, hogy miként kapcsolódjak a világhoz. Fontos volt számomra, hogyan befolyásolnak a családi minták, a langymeleg vallási közeg.

[Merülés]

A Merülés című diplomamunkámban kezdtem el arról gondolkodni, hogy az istenkapcsolatom mitől lesz felnőtt, mitől lesz tudatos választás, nem csak a gyermeki minták továbbélése. Mindig megvolt a személyes istenkapcsolatom, de ez örökölt hit volt. Akkoriban kezdtem el fontosnak tartani, hogy van ebben választás, és hogy ezt a külvilág felé is kommunikáljam.

Sokáig az volt a lényeg, hogy kifelé beszéljek, és a munkámra kapott válaszokból, visszajelzésekből tudjak megint alkotni, létrejöjjön egyfajta párbeszéd. Kényszerítettem magam az alkotás által, hogy nyissak a világ felé, mert magányos voltam és szerettem volna ebből kitörni, hogy ne maradjak egyedül a legmélyebb kérdésekkel, amelyek foglalkoztattak. Visszanézve sok munkám olyan, mintha a fal másik oldalára kiabálnék, hogy „de értsetek meg!”.

 

Ezek szerint utólag visszagondolva ez nem volt jó stratégia?

Sokszor beigazolódott a félelmem, hogy azonosítanak azzal a politikailag befolyásolt konzervatív keresztény közeggel, amely nagyon nagy publicitást kap Magyarországon és egész Európában. Emiatt sokszor bizonyítási kényszerem volt, hogy próbáljak meg ettől elhatárolódni, és olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nagyon nem ilyenek. Inkább személyes témákkal foglalkoztam. Ezek iránt megértőbbek az emberek, hátrébb lépnek eggyel, és nem támadó, politikai jellegű válaszokat adnak a munkáimra. Ilyen például a Cím nélkül sorozat. Itt a saját közép-kelet-európai keresztény identitásommal foglalkoztam, talán ki is rajzolódik, milyen szeretet-utálat viszony fűz hozzá. Ekkor még nem nagyon találtam a helyem ebben az egészben.

 

Mennyiben kelet-európai jelenség az, amire utalsz?

Úgy érzem, itt jobban jelen van a szervezett vallásosság, mint Észak- és Nyugat-Európában. Itt még van publicitása, ahogy sajnos politikai befolyásoltsága is, és a szocialista múlt hatása is erőteljes még.

[Cím nélkül]

Ugyanakkor itt az embereknek még van kulturális tudásuk arról, mit is jelent a vallásosság, ha más nem, a gyerekkorukból, vagy mert jártak egyházi esküvőn. Amikor Brémában voltam, azt éreztem, hogy az emberek nem tudják hova tenni a vallásosságot. Próbáltak lebeszélni azzal, hogy tehetséges, ügyes lány vagyok, de ezzel ne foglalkozzak, ez már nincs, ez így már nem létezik. Ezt több helyről is megkaptam. Adtam interjúkat nyugat-európai lapoknak, ahol nagyon alapvető dolgokat el kellett magyarázni, például megkérdezték a bemerítéses sorozat kapcsán, hogy akkor ezek az emberek katolikusok-e.

 

Ez volt az első nagy publicitást kapó munkád.

A Cím nélkülben a saját identitásommal foglalkozom, és ezt folytattam a MOME mesterszakon is, de nem igazán tudtak ehhez az egészhez kapcsolódni, emberileg sem. Akkor azt mondtam, hogy inkább nem foglalkozom személyes dolgokkal, viszont antropológiai szinten is érdekel, hogy mi zajlik. Találtam a neten képeket, amelyek bemerítési alkalmakkor készültek. Ezeket a közösségek rakták fel a Facebookra és a honlapjukra. Rendkívüli módon érdekelni kezdett az a vizuális kultúra, amely körülveszi őket, mert erről én sem tudtam, efféle nem tradicionális templombelsőkkel ritkán találkoztam. Az is érdekes volt, hogy ennyire intim pillanatot kiraknak a Facebookra és nem érdekli őket, hogy a fehér ruhán átlátszó vizes testüket nézegeti mindenki. Úgy akartam feldolgozni a témát, hogy megjelenjen benne ez a nagyon törékeny emberi pillanat is, de az is, hogy ez milyen környezetben történik, és érdekelt, hogy ez a környezet hogyan hat arra, akinek nincs személyes tapasztalata a vallásról. Azzal a félreértéssel kezdtem foglalkozni, amelytől én is szenvedtem, ami miatt nagyon nehéz erről publikusan vagy a művészet útján beszélni. A vallásnak többnyire csak az intézményesített oldala jelenik meg, valamint a giccs.

[Furnishing the sacred]

Ez itt a másik véglet. Hagyományok nélkül, mindenféle esztétikai feldolgozottság nélkül ezek az emberek kitalálták, hogy nekik mi tetszik. Ezt végtelenül bájosnak gondolom, és sokkal inkább mutatja az egyház emberi arcát. Ezek a kicsi egyházak tényleg maguk építik ezeket a tereket. Fontos volt, hogy ilyen feszültség is létrejöjjön, hogy vajon miért nem értjük meg ezeket az embereket. A képek középpontjában olyannyira mélyreható és elemi erejű dolog történik, amihez sok ember tudna kapcsolódni, ha megfelelően kommunikálnánk.

[Furnishing the sacred – Inda Galéria, fotó: Bognár Benedek]

A végleges installációban azon voltam, hogy összehozzam a dokumentarizmust és a konceptualitást. A néző összehasonlíthatja a különböző helyszíneket és azt, hogyan hatnak rá a különböző enteriőrök. Külön kis univerzumokként is láthatja a különböző helyszíneket, de járkálhat is közöttük, és kiválaszthatja azt, ami közel áll hozzá, vagy amitől épp irtózik.

A Seekers című, alternatív hitéleti gyakorlatokat bemutató sorozatot is próbálom úgy szerkeszteni, hogy a néző meglepődjön azon, amit lát, de ne teljesen más irányba terelje a jelentést a munka dokumentaristább és konceptuálisabb része.

[Seekers]

A színes képekkel azt a vizuális kultúrát szerettem volna megörökíteni, amely ezeket az eseményeket körülveszi, amelyet ők maguk hoznak létre, a fekete-fehér képekkel pedig szerettem volna az emberi gesztusokat megmutatni. Nagyon fontos számomra a nonverbális kommunikáció. Ez olyan eszköz, amely talán a kultúrákon is átível, és néhány képen az összetartozást tudja megjeleníteni, néhány képen a felszabadultságot. Azokat az alapvető vágyakat, amelyek miatt ezek az emberek találkoznak és együtt keresik az Istent.

 

A gesztusok már jóval korábban fontos szerepet kaptak a munkáidban, például a Bűnösökben a keresztre feszített latrok széttárt karjait is nézhetjük gesztusként, vagy ott van a Tamás című munkád.

Ahogy ezeket a rejtett kamerás felvételeket készítettem, az is egyfajta gesztus, arra enged következtetni, hogy itt én is kívülálló vagyok, miközben a helyzetnek intimitása is van. Sokféle felekezet életébe, liturgiájába betekinthettem így, és mindenhonnan magammal tudtam vinni valami gesztust, például a katolikus liturgiából a kézfogást, az ortodoxoktól az ismétlődő leborulást. Ez az ismétlődés a videók loopolásában is visszaköszön.

[Tamás]

Nem is nevezem magamat reformátusnak egyáltalán, egyszerűen keresztény vagyok. Most például az Útkeresés Házának a közösségébe járok, ahol főleg katolikusok vannak, de csak a közös szentmisén érzem azt, hogy kilógok. Ott nagyon kell figyelnem, mikor mi történik. Nem lehet egyből átszokni ezekre a dolgokra, de nagyon inspirálnak.

 

Visszakanyarodva a jelenhez, legfrissebb munkád képileg nagyon más, mint amikről eddig beszéltünk.

Fontos mérföldkő ez az anyag. A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben megrendezett, az 1999-es napfogyatkozással foglalkozó kiállításra készült el. Az ezt megelőző időszakban sok fájdalmas tapasztalatot megéltem, amelyeket próbáltam úgy feldolgozni, hogy végül a lelki fejlődésemet szolgálják.

[Encounters in the dark]

A technikai ötlet az volt, hogy színes lapokra nyomtattam sötét képeket, csak fekete tintával, ami nagyrészt elfedi a hordozót. Ezek a képek kétoldalasak, ezért csináltam lapozható installációt, és ezért jó platform erre a könyv. Látsz egy elég depresszív, a fájdalmas tapasztalatokra reflektáló képet, amelyet ha megfordítasz, az történik, ami az életben, ha az ember el tudja fogadni ezeket a dolgokat: újra látja a fényt, amely mindig is ott volt. A tiszta szín a feloldozás, az istentapasztalataimat mint színskálát jelenítettem meg. Egyfajta terápia volt ennek az elkészítése. Most fedeztem fel tudatosan az alkotásnak ezt az oldalát. Nem is nagyon konzultáltam közben, inkább csak intuitív módon dolgoztam.

 

Most dolgozol valamin?

Most Körösvölgyi Zoltán kurátorral dolgozom együtt a februári első önálló kiállításomon, ahova közösségi programokat is szervezünk. Arra törekszem, hogy párhuzamosan dolgozzak terápia-jellegű, személyesebb projekteken és olyan sorozatokon, amelyek aktuális társadalmi kérdésként foglalkoznak a vallással és spiritualitással. Nem is az a fontos, hogy megmutassam, hogyan tud ez egészségesen megjelenni a társadalomban, hanem inkább az, hogy mindannyian merjük kimondani azokat a legmélyebb kérdéseinket, amelyek minden emberben megfogalmazódnak.