Nem tudok úgy interjúzni, hogy ne jusson eszembe. Nem a témája miatt: szegénységábrázolásból, szociográfiából könyvtárnyi van, és a tárgy, a figyelem iránya csak gesztus, aprópénz a kalapba.

Legutóbb Tatabányán, szocpolra felvett, bedőlt hitelű, nyolcgyerekes roma család, a nyolcból egy Down-szindrómás. Az anya beszél, kérdőívbe tördeljük a válaszait, maradjunk a tárgynál is, a humánumnál is. Nem kérdezzük, lekérdezzük, a figyelem irányított, nem kell nulláról felépítenünk a helyzetet, megismerni, megszólítani, de nem is fog közelebb jönni, tere és módja sem lesz rá. Egymás ellen küzd benne a közlésvágy a gyanakvással.

Sokadszorra sem tudom egyenletes figyelemmel végigolvasni, a részletek monoton sorjázása elbódít, aztán hideg zuhany egy-egy még erősebb kép. Ha felocsúdva visszalapozok, látom, hogy minden félmondat tűpontos, nincs ismétlés. Semmi nem redundáns. Bármi lehetett volna a hideg zuhany, és tényleg ennyi minden van, amire ennyire lehetne figyelni. Úgy nincsen fölösleges mondata A látogatónak, hogy közel sem elengedhetetlen mindet elolvasni.

Nyugodt hangon, egyenletesen szitál a fejemre az éleslátás és az empátia, mint az ónos eső. Az egyik a másikat jelenti, de melyik van előbb? Miért csinálja, miért épít olyan szekvenciát, amin megbicsaklik a figyelem, ami úgy tesz türelmetlenné, hogy pontosan tudom, nekem mutat tükröt? Hogy a szöveg ettől működik, ő állította ezt a csapdát? Típusokban beszél, tudja előre minden lépésüket, ahogy azt is, hogy nem tudhatja. Kitartja a paradoxont, beleáll, hogy onnan nézi az embert, ahonnan egyszerre sorozatgyártott emberi sors, és mégsem az, ha eléggé figyelsz, nem lehet az. Részecske- és hullámtermészetű, egyed és egyén.

Nem tudok szöveget, ami pontosabban ragadná meg a figyelemnek ezt a határhelyzetét: a szocmunkás, a társadalomtudós, a botcsinálta antropológus figyelmét, ahogyan minden részletet befogad, kiélesedik, mielőtt aktába, reprezentatív mintába, magyarázatba egyszerűsítené a tárgyát, rossz szájízzel, szakmából épp annyira, mint önvédelemből. Kísért az empátia, etikailag és ismeretelméletileg is, csak nincs rá mód, tér, engedély, megbetegít, elroncsolja a tenni tudást. Egy pillanatra mégis van bizonyítékunk, hogy kitartható ez a pillanat, az empátia és a rendszerben értés kettős látása. A dilemma hamis. Nem tudok úgy interjúzni, hogy ne ezt akarnám, úgy írni, hogy ne jusson eszembe.