Széltornya

Weöres Sándor

         1

 

A hegyoldali házat

vadszõlõ bodorítja

tompavörös levelekkel –

félkörben alatta

mészkõ-szakadékok alján

füstöl a város –

 

Párás kora-reggel,

míg Jusztika néni alszik

Lénárt s Anne-Marie

nevetése hallszik

s pingpong-labdájuk nagyokat csattan

hol egyformán, hol szakadozottan

 

s a szarvasagancsos mély folyosóra

besiklik a szûrt fény

négy szines ablakon át

 

s dércsípte gyümölcsü ágak alatt

a gyerekek két vizslája szalad

futnak, ugatnak a tarka kutyák.

 

                   2

 

Ki ismeri Széltornyát?

Juszti néni kötõtûit

és Gazsi bécsi szivarját?

kinek a kedve járt ott

hol az öreg falióra

nem az elmúlást hirdeti

hanem az egyformaságot?

ki ismeri Széltornyát?

Szöcskét, Anne-Mariet,

meg a többieket?

ki látta magasból

a város éji pettyes ruháját

és nappali gyermeteg kuszaságát?

ki ismeri Gazsi bácsi házát,

Ki ismeri Széltornyát?

 

                   3

 

Fölkel a Piros Fej az égen

és elalszik,

fölkel a Zöld Fej az égen

és elalszik,

örök forgás öleli a házat.

Lefekszik a harmat a ház küszöbére

és elalszik,

de Szöcske, meg Anne-Marie

egészen sosem alszik:

álmuk özönébõl

a Piros Fej jajgatása hangzik,

álmuk özönébõl

a Zöld Fej makogása hangzik.

 

                   4

 

Tág erkélyen

vesszõ-fonatu széken

ülünk a hûvös légben

 

míg benn a szobában

vén cselédek

mosdatják, öltöztetik

az apró-népet –

 

õk mosdattak minket is,

mikor kicsinyek voltunk,

hajukba kapaszkodtunk,

hasukon lovagoltunk

 

s majdnem azt hisszük: évezreken át

õk mosdattak apát, nagyapát

és nincs is idõ –

 

                   5

 

Anne-Marie

hozz kávét Lénártnak és nekem,

te szerelmen túli szerelem,

viaszból öntött rózsa,

gyémántból köszörült ennivaló,

aranyozott mosoly,

cicázás papnõje,

házon belüli kerítés,

önmagad tükörképe,

valóság villámhárítója,

semmiség holdja,

hozd a kávét, Anne-Marie!

 

                   6

 

Néha lesétál,

néha elúnja, lesétál

a város egyvelegébe

a ház-e? vagy a népe?

 

Mondjuk: a népe –

de minden lépte

a mozdulatlan vázat

viszi mint láthatatlan csiga-házat.

 

Úgy is felfogható,

hogy Széltornya személyesen,

ha sokkalkja tisztességét odafenn,

elindul óvatos kiruccanásra:

bölcsen,

hogy botrányt ne keltsen,

magára szed néhány álruhát

s álruhája Gáspár, Szöcske, Leonárd.

 

                   7

 

Széltornya

változatlanság orma,

körötte égi derû-ború,

homlokán vadszõlõ-koszorú,

elõtte a hegy mészkõ-szakadéka,

és lenn a város, mint tóban a béka –

 

õ fenn a levegõben

csak tûri elnézõen

idõtlen zsámolya elõtt

az önmagában maró idõt,

a szálkás, vagy tömött felleget,

melynek mindig fontos a dolga,

s a lenn hadonászó füstöket,

mintha tíz-húsz pártember szónokolna –

ha jég csörög, ha erdõ zöldel,

õ nem törõdik se éggel, se földdel,

neki mind rangján aluli:

önmaga császára, egymagában

trónol bárgyún és vidáman.