Valaki ül magasban s nézi

az ítélet elfoszló képeit:

felhõ-kúp a hegyet idézi,

ablak-sor a menny fényeit:

mind nyujtózik valami másért

s már postát küld a pusztulásért.

Erkély lebeg mint léghajó

ég-föld szabdalt ürében:

tûzfalak, háztetõk szögében

zöld-barna domb, kék usztató,

s éjjel csatok-gombok ragyognak

testén az égi állatoknak.

Levegõ alján, óriási pók,

magasból függ a székesegyház,

négy tornyán izzó fém-gumók,

a láthatatlan kötélzet-váz

ott kapcsolódik, s tört sovány

kõszobrok ülnek homlokán.

Valaki mozdul, az erkélyen

körötte virág, kõ-kalit,

pamut-fonál fut a kezében,

sok kis emléket gombolyit

a kémények zsúfolt terébe,

felhõ-rovátkás messzeségbe:

„Te karmazsin, a mennybolt ereszén

drótok mögé bukó repedt tál,

idegenül, mondd, mért fogadtál,

hisz jöttödnek örültem én

míg ajtóm szinte feléd lépett

vele én nyiltam volna néked

s a sok virág apró cserépben

mely a kékségnek integet,

én voltam, tarka udvarnépem

feléd száguldott, mint tied…”

Kondulnak a harangok sorba:

„Õ nem gondolta, nem gondolta.”

Felkacag lentrõl a piac:

göröngyösen kent vegyes-lekvár,

sivít a síp s a kismalac,

a sorompón túl rengeteg sár,

mögötte lomb- és kõ-sorok:

ott már a temetõ suhog.

A halottak mint nagy babák

vermükben szúnynak láthatatlan,

nem forognak a forgatagban,

belõlük nyílik a virág

mely az erkélyre pírját ejti

s hogy honnan fakadt, elfelejti.

Magas az erkély, rajta állva

a lenti nép mind föld pora,

de aki a határon túlra látna,

itt nincs és nem lehet soha;

mert ha van: nem fönn-lebegõben,

már érkezéskor eltûnõben.