Az éjszaka csodái

Weöres Sándor

A városvég itt csupa szürke ház,

a részegekre angyalka vigyáz

s a villanyfényben mint aranykehelyben

alusznak a tûzfalak, háztetõk

s a sorompón túl ében-szín delejben

zizegnek a láthatatlan mezõk –

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

 

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Ha elzár tõlem a buta lakat,

lesajnál minket majd a virradat.

Bámuljuk egymást búslakodva és

szánk sarkát bontja már a nevetés.

 

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,

úgy szeretem nevetésedet,

mint kinn ezt az éjszakát,

lámpavilágos éjszakát –

aranypor mállik az éj válláról,

s szemközt a sarkon a cégtábláról

furcsán szökken a pentameter-sor elõ:

„Tóth Gyula bádogos és vizvezeték-szerelõ”

– a nevetésed is ílyen bolond:

mindenre illik és semmit se mond.

 

Üldögélünk csendesen,

két jó-gyerek, rendesen,

messzi kocsma-zene hallszik,

a környéken minden alszik,

az alkóvban odaát

mélyen alszik anyukád

szomszédban a Vakos néni,

ferdeszájú Vigláb néni,

Balogh úr, a vasutas,

imádód, a kis-inas –

 

Itt is ott is, emitt is, amott is

bajszos rendõr õrzi az álmot,

nagyfülü bagoly õrzi az álmot,

mint kinn ezt az éjszakát,

lámpavilágos éjszakát –

itt is, ott is, emitt is, amott is

dongnak az öreg faliórák,

bánatos hangú ingaórák,

fodrozzák az éjszakát –

 

Alvó lélek, kússz a tájon,

álmodon mint pókfonálon,

huss! huss!

Föl a légbe visz az út,

tág a lég,

tág az út,

tág a lég,

tág az út,

hozd az örömöt, hozd a bút,

hozd az örömöt, hozd a bút,

huss! huss!

 

Nézd! a ház

mint a felhõ, fényt cikáz,

mozdul, mint a barna-béka,

vele mozdul az árnyéka

és belõle alvó lelkek

párolognak, légbe kelnek

a kéménybõl, mint a füst,

az ereszrõl, mint ezüst –

száll a kövér Vakos néni,

deszka-vékony Vigláb néni,

és köröttük nagy sereg

libben, szökken, hempereg –

 

Ni, a Gõs pék ketté-bomlott

és kergeti önmagát.

Balogh úr a templomtornyot

fújja, mint a furulyát,

azt fújja, hogy „Ne sirasson”,

mégis könnyezik belé –

Ott meg a cukrász-kisasszony

tipeg fejjel lefelé –

 

Vigláb néni peckes-módon

sétálgat a sürgönydróton,

krinolinja lyukas-hordó,

kezében egy napraforgó,

vékony nyakán férfi-gallér,

oldalán egy szép gavallér.

Vigláb bácsi nagy-kesergõn

kuporog egy lámpaernyõn,

nézi párját: „Lássa, kérem,

parádéra megy a pénzem.

Nekem pohár sörre sincsen,

neki fodrász, ruha, minden.

Én megmondtam már ezerszer,

hogy hibás a mai rendszer,

államreform kéne régen,

persze nem hitték. Na tessék!

Adó, lakbér… nem csekélység!

Öt gyerekem van, kérem!”

 

Oda nézz, szösz-bogár:

ott a boltos lánya áll,

boltnak hisz egy fecskefészket,

benne várja a vevõket:

ez már mégis hajmeresztõ,

hogy ma senki be se néz!

Majd belép a szívdöglesztõ

hollywoodi filmszinész:

„Kérek kilenc fogkefét,

ráadásul a kezét.”

Röptük össze-vissza húz…

rá ne nézz, mert megvakulsz.

 

Mogyoró Pál ezalatt

megfogott egy sülthalat.

„Tanár úr tudná talán,

mílyen hal ez? macskacápa?”

„Rá van írva uszonyára,

de nincs itt az ókulám.”

Pál örült, hogy futhatott

és szekundát nem kapott.

És a ritka állatot

vezeti egy hosszu hídon:

„Majd vadászni megtanítom.”

 

Tejes-ember a kéményen

üldögél mint nyári réten,

kisgyermek lett újra szépen,

mézes-kenyér a kezében.

Távol, öreg bükkfa alatt

labdázik egy fiú-csapat,

õ a szemét rajta-felejti,

mézes-kenyerét halkan elejti,

kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,

s eltûnik az éj csipkéi mélyén.

 

És erre-arra az alvó csapat

potyog a falról, mint a vakolat.

A villanyfényen átdereng az ég,

a városon túl látszik a vidék,

a dombok gyengéd-rajzu háta

– és elcsitul az alvók karneválja.

Jön a söprõgép tompa morajjal,

mögötte a hajnal

fut lobogó szõke hajjal,

csörömpöl a reggel, száll a fény…

és az éji tág csodát,

ezt a fura micsodát

ketten láttuk: te meg én.