Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
    Hosszú volt, hosszú volt a tél,
    azért csak vége lett,
    és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.

Egy régi õrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. – Ma is még õrtorony,
    mert csönd van itt, csönd s jó magány,
    békén fürkészhetek
    a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.

A szótól lassan elszokom: nem õrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
    Hallgatni s látni érdemes:
    a szép törvényeket,
magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.

A szótól lassan elszokom, s a szó tõlem szökik; –
de több az élet mint a szó, nem is fáj már nagyon.
    S most újra élet ütközik,
    most élet ütközött
    a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.

Új élet, biztos folytatás, a mûnél biztosabb,
nemcsak jobb részen õrzi meg – lényem minden szinét:
    a fényeket, az árnyakat,
    az el nem mondhatót,
    a lényeg lényegét,
a csak megélhetõt, az egyetlen valót.

Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
Kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-esõ,
    feltámadás köröskörül,
viharzó gyõzelem,
tenger piros tetõ,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!

Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
    a fogyhatatlan föld alól
    kitört makacs füvek,
    melyek most a kopár
határt zengõ szinû mezzel díszítitek!

Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az õrtorony lakója, én, kinél régóta már
    a halál vendégeskedett,
    ajtóm és ablakom
    kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!