Éjfélre jár – a sötétség
tintába mártott vatta.
Az éj széttárt karokkal dõl
a messzeségbe szurkáló utakra.

Elzuhan tehetetlen. Fent a csúcsokon
sorompót nyitva zeng, zsong az erdei ország
s elküldi fáit, hogy égõ ablakomat
hûs lombjaikkal átkarolják.

Ablakom lüktetõ varázsszem,
kétszázhúsz volttal bámul a világba –
szemhéja félig lehúzott redõny,
fenyõk tûlevele a szempillája.

Alatta mélyen tölgyek, bükkök: hû
õrei lejtõk oldalának.
gyökérlábon a kikopott kövû
Petrezselyem utcában járnak.

Nyomukban éles zúgással betör
minden szárnyait lógató tetõ
alá és alvó talpakat csikál
a hideg magaslati levegõ.

De a szivárványkörrel álmodók
föl se rezzennek, horkolnak tovább –
szentek most mind, igen jók: tündökölnek
az éjben a glóriás koponyák.

Csak az öreg bakter nem alszik,
õ éjjel is ember marad,
bár nem tudja: amibe belebotlik,
valaki álma-e vagy elszórt rongydarab?

Fáradt már nagyon – pihenni szeretne.
Még padra ül, bakkancsai leválnak
és nekivágnak újra a
véget nem érõ csoszogásnak.

Így köszönt rá a reggel –
ragyog megint a házak minden mocska,
s a Petrezselyem utca száll, repül:
két szárnyas mén van eléje befogva.