Anyám a kedvenc vörös ruháját viseli, amikor zsebében a négytalálatos lottószelvénnyel elüti a fekete Audi a Klinikáknál, a zebrán. A sofőr kiugrik a kocsiból, és rá se nézve anyu holttestére a másik irányba kezd rohanni, végig az Üllőin, egészen Kőbánya-Kispestig, ott felszáll a 200E jelzésű buszra, és a Liszt Ferenc Repülőtérig utazik. A B2-es terminál pénztárosának azt lihegi, hogy kér egy jegyet az első gépre, ami elviszi őt akárhova. A pénztárosnő abban a pillanatban úgy gondolja, érti a helyzetet, gyorsan kinyomtat egy jegyet a húsz perc múlva Dubaiba induló gépre, és sejtelmesen annyit mond, hogy mindent meg lehet találni, amiről azt hittük, hogy elveszett, csak nagyon kell benne hinnünk. A férfi nem tudja, de a nő épp tegnap találta meg, amit keresett, éppen akkor, amikor már azt hitte, végleg minden elveszett. Egy barátnője tanácsára egy vak jósnőhöz ment, aki, amikor belépett hozzá, azt mondta, gyere csak nyugodtan közelebb, látlak téged, úgy, ahogy még senki ezelőtt, senki, aki szeretett, senki, akit szerettél. Akkor a pénztárosnő sírni kezdett, és tizenötezer forintot fizetett a jósnőnek, mert legközelebb is látszani akart. Miután elment, a vak jósnő bezárta az ajtót, felrakott egy kávét, keresztrejtvényt fejtett, majd a pénztárosnő Facebook-adatlapját kezdte tanulmányozni: a férje meghalt, hobbija a DIY lakberendezés, tizenhat éves lánya pedig épp ebben a pillanatban posztolt csókolózós szelfit az új fiújával a négyes-hatosról. A csók után hosszan bámulták egymás szemét, és meglátták benne a végtelent, amiben muszáj elmerülni, amiből soha nem lehet kijutni. A velük szemben ülő ötvenes neurológus eközben cinikus mosollyal azt találgatta, mi következik akkor, ha leáll az oxitocin-termelésük. A lány munkamániás újságíró lesz, és nem marad ideje a fiúra, aki egyetemi tanárként az egyik diákjánál vigasztalódik majd. Mikor ez kiderül, a lány úgy fogja érezni, szereti a fiút, de nem lesz igaza, csak megszokásból akarja majd birtokolni, de már ahhoz is késő lesz. Arra fog gondolni, milyen szép volt húsz éve az a nap, amikor a villamoson szelfiztek, az apukája már két éve halott volt, az anyukája csak annak az évnek a végen ugrott vonat elé. De aznap még úgy tűnt, minden rendben, gondtalanul itták a vaníliás shake-et a mellettem lévő asztalnál a Blaha Lujza téri Mekiben, és elkérték tőlem a blokkot a vécéhez, mert ők elhagyták a sajátjukat. Szívesen odaadtam nekik, de már nem tudom felidézni az arcukat, mert épp azon tűnődtem, hogy elmenjek-e az estére megbeszélt randira ehhez a szép, de kissé erőszakosnak tűnő férfihoz. Végül sminktükröt, rúzst és alapozót vettem elő, magamra fújtam kicsit a parfümömből, amit a mögöttem ülő férfi megérzett, megpördült a székén, és azt üvöltötte, hogy Marcsi, te büdös, mocskos... Aztán megértette, hogy nem az ül mögötte, akire az illat alapján számított, dühében felpattant, ott hagyta a Big Mac menüt, és kirohant a térre, a fájdalomtól összegörnyedve ült az egyik padon, elszívott egy cigit, és indult dolgozni, kezdődött a 24 órás műszak a rendőrségen, és ő nagyon szerette volna, ha a következő 24 órában azzal hálálja meg több évtizedes munkáját a nyolcadik kerület, hogy kicsit nyugton marad. És az éjszaka a körülményekhez képest valóban egész nyugodt is volt, csak most, délben hívják egy cserbenhagyásos gázoláshoz, az áldozat hatvanéves nő, vörös ruháján alig látszik a vér, pedig ott van, az elkövető magas, jól öltözött, körülbelül negyvenéves férfi, aki gyalogosan hagyta el a helyszínt, a fekete A4-es Audi csomagtartójának felnyitása után a vastag ruhahalmok alól előkerül az én testem is, a helyszínelő megérzi a parfümöm illatát, és arra gondol, milyen szerencse, hogy nem a Marcsi fekszik itt, a nap végén majd felhívja, meg a gyerekeket is, megbocsátanak egymásnak, megpróbálják újrakezdeni.