Hrabal úr, az évszázát!

Ez hát a muzsika, amiből eddig világ életemből kimaradtam.

Amikor az ideggyengém először előjött, a kultúrban, egy Schubert Ferenc doktorhoz küldtek, aki az önkormányzathoz tartozó intézmények betegei felett mondott ítéletet. Hümmögtetett, kopogtatott a reflexkalapáccsal, két oldalt felborzolódott a haja, és teljesen úgy festett, mint egy nyolcvanas évekbeli kabaréjelenetben a hülye elmeorvos.

Amikor rá két hónapra a kultúrból kidobtak, teljesen jogtalan alappal, mondanom sem kell, következett a Wagner Richárd nevű ügyvéd; az a drága kollégám, akit nem rúgtak ki, és ezért megengedhette magának, hogy sajnáljon, úgy kommendálta be nekem, hogy az ügyvéd úr országos haverja, ugyanis valaha együtt jártak óvodába a Wágner Richárddal, később meg hittanra, szóval, hogy ő olyan tuti, kikaparja nekem a Rajna kincsét is. Ez vicc volt, de tényleg, mert nem kaparta, csak kúrta, mivel az önkormányzatnak sokkal jobb ügyvédje volt, bizonyos dr. Kovács, és végül két év hajsza után nem kaptam egy vasat sem.

Mentem haza a tárgyalásról, februárszürke volt minden, a megkövesedett hómaradékot rugdostam, mert valamit rugdosnom kellett, éreztem a lábamban a lendületet, de közben arra gondoltam, hogy a gólyák már útra keltek Dél-Afrikából, vajon most merre szállhatnak, és hogy nincs minden elveszve. Novemberben ugyanez sokkal rosszabb lett volna.

Aztán mégis tavasszal tört ki rajtam. És jött a Móczár doktornő, a harmadik muzsikus, kis jóindulattal, de hiszen benne annyi jóindulat van. Nyilván, nő létére nem lehet Farkas, ám vannak még tökéletes dolgok, mert Piroska a neve. Ha már.

Szépen kezelget, a zeneterápia is bejött, úgyhogy annyira összeáll a kép, érzem. A rohamaim után magyarázta egy, a tétlen örző-védésbe belezavarodott férfi a kórteremben, meg később lent, az udvari padon is, hogy akár hiszel a csodában, akár nem, az akkor is megtörténik vagy sem. És ebben teljesen igaza volt. Mert amikor aztán lekerültem végre a C. osztályra, és Móczár doktornő nagyon kedvesen mondta, hogy örül, hogy már itt tartunk, nekem volt egy álmom. Olyasmi, amire azt mondják a szakértők, hogy vágybeteljesítő, holott ez inkább kiteljesítette mindazt, ami a kultúrból való kiebrudalásom után történt, szerencsére jó értelemben.

Seneca Feneke Zenekar.

Igazából ezt a három szót álmodtam, ami annyira megtetszett, hogy rögvest fel is ébredtem, nehogy elfelejtsem. Az volt benne a legjobb, hogy ébren is tetszett, mert máskor megőrjít, hogy amit álmodok, az ébren iszonytató baromság. De a Seneca Feneke Zenekar már a nevének zenéjével körbeölelt, élmény volt így, puszta valójában – és hát az álmom. Így beszélhettem róla, a szó valós és legnemesebb értelmében, hogy van egy álmom.

Móczár doktornő érdeklődve hallgatta, mosolygott, kijelentette, hogy neki is nagyon tetszik. Majd azzal folytatta, hogy reméli, nem állok itt meg, mert az álmok igazából arra valók, hogy megvalósítsuk őket. Ezt speciel sokáig én is így gondoltam, csak aztán a kisbetűs élet, mert a nagybetűsből semmit sem láttam, leszoktatott az álom valósággá transzponálásáról.

Ej, hát micsoda szavakat tudok!, nevettünk mind a ketten.

De tényleg birizgált a dolog, majdnem úgy, mint amikor a bíróságról hazafelé menet rúgni volt kedvem, meg máskor mást csinálni, ütni, például, csak valamiért nem ütöttem. Most viszont úgy bugyogott az agyam, mint amikor kocsonyát főz az ember, és már minden finomság benne van a fazékban, és cuppog, pattan és néha horkan egyet az egész.

Móczár doktornő nézett rám, állát két könyöklő kezére helyezte, egész szép lett így, ahogy szinte vágyakozott a mondandómra.

Úgyhogy elkezdtem mesélni, miképp is kellene lennie a Seneca Feneke Zenekarnak. Hogyan játszhatnának benne, akik ide kerültek, a Patak utcai intézetbe, vagy legalább a C. osztály. Mert mindenkiben ott rejtezik a muzsika, a harmónia, és világos, hogy le tudjuk győzni magunkban a nem-zenét, a nem-harmóniát. Ha nem is mi lennénk egyből a Bécsi Filharmonikusok a Karajannal, de példát vehetne rólunk a világ, igen, a világ, hogy van kiút, van vissza, és ez a vissza voltaképp előre, és ennél nem is kell több.

Móczár doktornő egyre szélesebben mosolygott és nagyon egyetértőleg pislogott. Így hát folytattam, egyre jobban beleélve magamat.

Úgy fog szólni ez a Seneca Feneke Zenekar, mint még soha semelyik, és már nem helyeztem magunk elé a Bécsi Filharmonikusokat Karajannal, mert elképzeltem, hogy mindenkinek a kezében lesz valami azokból a hangszerekből, amikkel Móczár doktornő meg szokott jelenni a kórteremben vagy a társalgóban. A Pityu, aki valaha bányász volt, a Béla, aki gombgyárban dolgozott, és nem tudta elég gyorsan nyomogatni a gombot, a Feri, aki kollégiumi nevelőtanárként tengette napjait, aztán közölték vele, hogy ezeket a dögöket úgysem lehet megnevelni. Mindenki fogna valamit, csörgődobot, pánsípot, klavikordot, furulyát, mini kongát, triangulumot vagy kasztanyettát, és rázendítenénk. És ennek a muzsikának a hangja, mint a vulkán lávája, mint a cunami hulláma, mint a tornádó szele és mint az elkészült kocsonya illata, eljutna mindenhová.

Egyszerre csak hegyezni kezdené a fülét a világ, igen, a világ. Megriadva eszmélne fel és hegyezné a fülét a Schubert üzemorvos, a Wágner ügyvéd úr, és a többi sok szerencsétlen a kultúrban, a bányatelepen, a gombgyárban, a kollégiumokban, az iskolákban, a parlamentekben, az összes falvakban és fő-fővárosokban, de még a mezőkön és a hegyeken is. Hogy mi az a zene, te jó ég, hiszen ilyen muzsikára vágytunk világ életünkben, ebben benne van az élet, nem is kell több, ha ezt hallgathatjuk, boldogság és békesség költözik a szívünkbe.

És akkor egy pillanatra csend áll be.

Leeresztem a kezemben tartott zeneszerszámot, és csöndesen, mint a világ legtermészetesebb dolgát közlöm, hogy nem történt semmi különös, csak a Seneca Feneke Zenekar játszik.

Móczár doktornő még nézett rám egy hosszú másodpercig, bólintott kettőt, és hirtelen nagyon komolyan csak annyit mondott, biztos vagyok benne, hogy így lesz. Sőt, máris így van. Én már hallom…

És a szemét a mennyezet felé fordította.