Ezek halnak dögivel. Pedig a doktor úr azt hitte, a koporsóárak emelése után észbe kap mindenki, ha ilyen drága a mennyország, csak azért is élnek még pár évet. Újabban már kéthetente hívják. Általában reggeli közben szólal meg a vivaldis csengőhang a telefonján, nem hiszem el, doktor úr, tegnap még semmi baja sem volt.

Görnyedt háttal teker, nyekereg a lánc. Ha meghallják a doktor úr biciklijét a faluban, az ablakhoz sietnek, félrerántják a függönyt. Rokon? Haragos? Követik a tekintetükkel, amíg el nem tűnik az utca végén, elmormognak egy imát, nem jó ez így, csalfa az élet, aztán megnyitják a Facebook-csoportot. Keresik a feketére változtatott profilképet.

Azt beszélik, megérzi, ha valaki haldoklik. A faluban mindenki a doktor úr szemét lesi, kitanulták már az árulkodó jeleket. A bal szemét tessenek figyelni, ott van a baj! Kiskorában az apja műhelyében játszott, rozsdás dróttal kapott a szemébe, össze kellett varrni a pupilláját, azóta hosszúkás, mint a macskáké. Elsétálnak a doktor úr mellett, erősen koncentrálnak a macskás szemre, ha összeszűkül, a közelben ólálkodik a halál. Egyesek szerint fellángol az a szem, a doktor úr nyakán feláll a szőr, valaki egyszer halk nyávogást is hallani vélt. Erdeiné is így tudta meg, lejárt, aminek le kell járni. Dadogva szaladt a doktor úr után, itt valami félreértés lehet, csak egy bogár repült az arcához, itt van ni, le is csapom magának, ki kéne irtani ezeket a férgeket. Körbeállták őket a piacon, volt, aki még videózott is. A doktor úr szabadkozott, nem volt ott semmilyen bogár, mélységesen sajnálja. Erdeiné kapkodta a levegőt, aztán a járdára roskadt, a narancsok kigurultak a táskájából.

Este a doktor úr kopogott az ajtaján. Erdeiné egy pillanatra felderült, mégiscsak félreértés volt, ő tudta, ezek a komisz legyek, repülnek mindenhova, de a doktor úr arckifejezése eltántorította minden reménytől. A szomszédok azt mesélték másnap a piacon, hogy a doktor úr befeküdt mellé az ágyba, fogta a kezét. Erdeiné szorította is azt a lapátkezet, énekelt valamit, de ezt nem lehetett tisztán hallani az ablaknak dőlve. A doktor úr egészen éjfélig vele maradt, megérintette Erdeiné arcát, ujját a szemhéjára tette. Kisebb tömeg gyűlt már össze a teraszon, lélegzetvisszafojtva néztek a kilépő doktor úrra. Átsegítettem, mondta, felült a biciklijére.

A halottak után a Casablanca sörözőbe megy. Nem használ lakatot, felismeri mindenki a faluban, a doktor úr biciklijére még ránézni sem szabad. Ha netán valami baja történne, a doktor úr nem tudna mivel odasietni, amikor rájuk kerül a sor. Mert mindig lehet menteni a menthetőt. Legutóbb a Trau bácsi. Még a postán is lehetett hallani a doktor úr lihegését, valósággal csikorgott a biciklilánc. Egyből tudták, Trau bácsiról van szó, azok ismerik egymást már ötvenkét éve, egymás mellett aludtak az óvodában, sugdolóztak a tanárok háta mögött. Megszökünk, főnök? A szomszédok szerint Trau bácsi szeme fennakadt, ajkai lilák voltak, de a doktor úr valahogy visszahozta az élők közé.

A doktor úr limonádét iszik. Általában epret, de vannak napok, amikor mangót. Hogy miért, nem tudja senki, azt beszélik, a felesége mindig mangósat kavart neki. Más szerint a doktor úr nőtlen, Pesten szokott rá a mangóra, mert a rákban szenvedő testvére a végén már csak azt tudta meginni. Az biztos, hogy a doktor úrnak bérelt helye van a sarokban, nézi a tévét. Ugyanolyan elánnal tapasztja a szemét a képernyőre NB1-es focimeccsnél, mint a kertészmagazinnál vagy a National Geographic csillagászati műsoránál. Párhuzamos univerzumok, feketelyukak. Maga mindenkinél jobban ismeri a halált, mondta neki egyszer a kocsmáros. Hisz az ilyesmikben? A doktor úr elmerengett pár pillanatra, megvonta a vállát. Lehet benne valami. Azt mondta, a párhuzamos univerzumban élő énje biztosan külföldön él, ausztrál partokon nyaral, szinte érzi a hideg vízcseppeket a hátán. Persze lehet, hogy odaát is itt ülök magával.

Azt mondják, a postás miatt romlott el minden. Hogy az mindig is olyan semmilyen ember volt, hogy az még meghalni sem tud rendesen. A postásné hallott mindent a konyhából, nem bírt nyugton maradni a férje, itt fáj, ott fáj, érzi, nem sokáig bírja már a gyűrődést. Mondhatott bármit, a doktor úr szeme nem jelzett, azt mondta, csak az áporodott ecetszagot érzi. Azzal mosnak? Néhanapján. De félre tetszik érteni, itt valami galiba van. Használ szemcseppet? A doktor úr sóhajtozva lépett ki a konyhába, a postásné tudta, menteni kell a menthetőt, nem szerencsés egy nagy emberrel összerúgni a port. És ha velem történik valami, mi lesz, engem ki fog átsegíteni, vagy az már senkit nem érdekel? Gyorsan lefőzte a kávét, elővette a vasárnapra szánt krémest a hűtőből. Magam csináltam, meg kell kóstolnia! A doktor úr elfogadta, ha már a semmiért jött ide. Ebben a hónapban már a harmadik, egyiknek se volt semmi baja, szórakoznak ezek a halállal. A doktor úr végzett a krémessel, mozdulatlanul meredt az asztalterítőre. Mi lelte, ön is érzékeny talán a huzatra, kérdezgette a postásné, de a doktor úr nem válaszolt. A postás is kiugrott a halálos ágyából, vizes törülközőt nyomott a doktor úr nyakához, a gyógyszeresdobozban matatott. Tőlem soha nem kérdeznek semmit, suttogta a doktor úr.

Estére már tudta mindenki. A Facebook-csoportban két bejegyzés született, félreértés történt, sajnálják, tényleg rosszul érezték magukat az álhaldoklók, de mit tehetnének, inkább örüljenek együtt, hogy nem történt komoly baj. A doktor urat este nem látták a kocsmában, üres maradt a sarokba húzott szék. Itt valamit tenni kell, értett egyet mindenki a pultnál állók közül, szervezkedésekbe kezdtek, este átvonultak a doktor úr háza elé. A kocsmáros ment elől, a nyakkendőjét igazgatta, utána a postásné a virágos kendőjében, mögötte meg mindenki, aki éppen ráért. Az ajtó előtt megállt a menet. Jöjjön ki, doktor úr! Megismételték még egyszer, a kocsmáros kopogott is. Nem úgy volt az, ilyen apróságon felhúzni magát! A doktor úr nem válaszolt. Nyissanak be, tanácsolta valaki a tömegből, a postásné leintette, csak olaj a tűzre, meg amúgy is mit képzel maga, hogy csak így, a hátsó sorból. Ott maradtak, vártak fél órán át. Egyszer csak ki kell jönnie, nem lehet leélni egy életet a nappaliban üldögelve! Valaki azt kiabálta, hozassanak mangós limonádét. A kocsmárosnak tetszett az ötlet, már szaladt is volna, de ekkor meghallották a doktor úr hangját. Hogy mindenki elmehet, hogy utálja ezt az egészet, aztán valami olyasmit motyogott, hogy nem is doktor, hogy kicsapták a negyedik szemeszter végén, hogy ő csak jót akart. Betudták a kimerültségnek a doktor úr szavait, kérlelték még egy ideig, de nem jött újabb válasz. A postásné vállalta az őrködést, de miután nem jelentkezett vállalkozó a további napokra, felhagyott vele. Eltelt egy hét, a doktor úr kilincsén megült a por. Akik arra sétáltak reggelente, megesküdtek, a doktor úr gyulladt szeme nem mozdul az üres tévéképernyőről.

A Facebookon hívták fel rá a figyelmet, amióta a doktor úr megsértődött, nem hal meg senki a faluban. Hitetlenkedő kommentek. Senki? A Tiborbá sem? Pedig az elég rosszul nézett ki legutóbb. Tiborbának kutya baja. Valóban különös. Megnőtt a szomszédlátogatások száma, csengetések, kopogások, a Gyulainé hogy tetszik lenni, köhög még a Józsibá, és a Cirmivel mi újság, biceg még. Két napja nem, az egeret is kifogta a spájzból. Két csoportra oszlott a falu, az egyik a doktor úr visszatérésén ügyködött, a másik kommentekben kérdezgette, minek bántani ezt a gondterhelt embert. És ha nem hal meg senki? Nem olyan nagy baj az. A kocsmában sem esett másról szó, csakis a doktor úrról. Maga örökké akar élni? Aztán mihez kezd magával? Van időm kieszelni. Hagyja már, örökké, ezt? Újabb kör, rövidülő mondatok, egy gyors darts meccs a nagy izgalmakra. A postásné a sarokban ült, a doktor úr székét tologatta. Ő volt az egyetlen, aki minden nap elment a doktor úr házához. Belesett az ablakon, a doktor úr görnyedten ült a nappaliban, szakálla nőtt. Normális ez? Pár hümmögés után egyetértettek, egy valami biztos, sehogy sem normális ez. A dartsozók visszaültek a helyükre, a kocsmáros elmosott egy poharat, a postásné a falnak döntötte a hátát.

Reggel hat körül látták meg a doktor urat az utcán. Megfordult mindenki a csontsovány test után, a zsíros haj csak úgy csillogott a napsugaraktól. Tíz lépés távolságból követték, egyesek meg mertek volna esküdni, lába nem érte a földet, csak úgy lebegett. A postásné végigszaladt az utcákon, fejhangon kiabálta, visszatért, hogy mától minden rendben lesz, de hiába mosolyodott el minden mondat után, szorongás fogta el. Tömeg gyűlt a doktor úr mögé, sugdolózva nyújtogatták a nyakukat. Hol a biciklije? Talán bosszút akar? Nézze, Trau bácsihoz megy! Némán néztek a doktor úrra, megállt a menet. A sovány test szinte eltörpült a sötét ajtó előtt. A doktor úr halkan nyöszörögte barátja nevét, amire az ajtó magától kinyílt. Valósággal villogott a macskás szeme.

A postásné szerint zsebre tett kézzel lépte át a küszöböt, nem ült le az ágyba, nem fogta meg a haldokló kezét. Csak úgy állva, az ajtófélfának dőlve! Nem szóltak egymáshoz, Trau bácsi néha mély sóhajtással jelezte, még él, még egy kicsit várjon a doktor úr. Mégis nagy dolog ez, csak egyszer hal meg az ember, nem lehet ezt siettetni. Egy ideig hallgatták az óra kattogását, aztán Trau bácsi a doktor úrhoz fordította a fejét. Már nincs hova szökni, igaz, főnök? Hörögve nevetett, hozzátette, nem maradt sok kérdése, nem igazán érdekli már semmi a világból, de egy dologban nem lel nyugalmat. Miért mangós limonádé? A doktor úr betakarta Trau bácsit, végigsimított a homlokán. Na, ne húzza az időt, legyen bátor. Szégyenkezni semmi ok, gondoljon arra, hogy itt sem vagyok.