Metszéspont

Vörös Anna

„Az eltűnés érdekel, hogyan lehet felszámolni mindent” – Vörös Anna prózáját olvashatják.

 

 

 

Hazaérek, a megérkezés lendületével, kabátostul ülök a konyhapulthoz. Hagyom, hogy lassan rám melegedjen. A kint hagyott tálka pörkölt, sós földimogyoróból veszek pár szemet, a tegnapi ruhák jutnak eszembe, ahogyan  végtelenül, szédítő gyorsasággal forogtak körbe a mosógépben, a motor egyre erőszakosabban pörgette őket, mintha menten elszállna, egymásba gabalyodtak, nem lehetett kivenni külön a piros pulcsit, a virágmintás blúzt, a farmert, egy nagy szürke forgás lett az egész, a kád szélén ülve néztem, figyeltem a forgást, vártam, hogy a hajvégek beszívják végre a balzsamot, és leöblíthessem a maradékot, megnyitottam a csapot, a csobogáson keresztül hallottam, amint megszólalt a program végét jelző dallam. Kiteregetni azóta is elfelejtettem. A földimogyorót először a szájpadláshoz kell nyomni, amíg nem mar a só keserűsége, majd körbeforgatni a nyelvvel kétszer, ez az egy helyben ülés és előre meredés vagyok, mogyoróval a számban, meg sem tudom számolni, vajon hány napba fordulhatott át az a sok perc, ami bambulással telt, felállni nem akarok, túl macerás az egész, elővenni a szárítót, matatni a bepállott ruhák közt, szedegetni a papírzsepi foszlányokat meg az összegubancolódott hajszálakat, kiegyenesíteni amennyire lehet a ruhákat már a szárítóra pakolás előtt, mégis mindegyik anyagon lesz egy éles vízszintes csík ott, ahonnan lógtak. Az erkélyt is ki kellene takarítani, ha egyszer nekiállok, rendesen megcsinálom, november van, és a sarokban a falevelek már koszos, sötétbarna avarrá mállottak, söpörni kellene, rendbe vágni, hideg van, nem mintha nyáron jobban ügyeltem volna rá, bár tény, hogy vettem muskátlikat meg piros pozsgásakat, és azokra tényleg odafigyeltem, most jövök rá, hogy sem én, sem az apám ki nem állhatjuk a muskátli illatát, mert annak szaga van, olyan, mint a poloskáé, és mégis azt vettem meg, nem is értem, biztos akciós volt. Az egyik ládában pirosak, a másikban mályvarózsaszínek nyíltak. Az erkély miatt kerül többe az albérlet, érvelt a főbérlő, hogy az infláció, meg hát ugye erkély is van, de azt nem mondta, hogy a nyílászárók olyan rosszak, hogy a küszöb és az ajtó közé plédet kell begyűrögetni, ez a gyűrögetés, ez a térden álló gyömöszölés, mint aki sikálja a padlót, keres, kéreget, netán könyörög, naponta többszöri teendő, tehát naponta leggyakrabban bambulok vagy plédet gyűrök a küszöb alá, mint valami béna pornófilm elején, az erkély, igen, azért maradtam, mert a nyarak tényleg jók voltak, ott borozgattunk meg fröccsöztünk a barátnőmmel, akivel augusztus huszadika után vesztem össze, mikor rájöttem, hogy nem akarom bemutatni neki az új pasim, nem akarok kellemetlenséget, így fogalmaztam a másik barátnőmnek telefonon, Bécsben jártam, a Sissi kertjében lófráltam, mikor megszólalt a mobil, féltem tőle, és ahogy ezt kimondtam, jöttem rá, hogy annak a barátságnak annyi. A kerti székeket és asztalkát is lesúrolnám, ha már hozzáfognék, nem is tudom, milyen tisztítószer kellene, a szomszédtól nem akarom megkérdezni, lomtalanítás után ajánlotta fel, olyan üres ez a lakás, mondta, és hogy odaadná ezeket, úgyis vesz fából készültet, a kovácsoltvasról pattogzik a bordó festék, biztos azért cserélte le, az izzadt combomra tapadt időnként, nem mindig, nem jövök rá azóta sem, mégis mitől függ, nem a terheléstől és nem is a kánikulától, idáig jutottam az elemzésben, de jó volt, a lényeg, hogy lehetett mire ülni, azt terveztem korábban, párnákat meg szőnyeget teszek ki, minimálban, és zenét is hallgattunk, sokszor csak azt, és néztük, ahogyan a naplementétől vöröslött az ég a szemközti emeletes ház mögött, cikáztak a denevérek, vadásztak, és olyanokat hallgattunk, mint a Jobb lesz holnap, ez volt egy darabig a kedvencem, évekkel ezelőtt, még akkor is ez szólt, amikor letettem az asztalra azt a gyűrűt, koppant az asztalon, akkor én most elmegyek, mondtam utána, majd sarkon fordultam, nem mentem, inkább csak a lábam vitt, felnyaláboltam a kabátom, a sálam, csak a liftben kapkodtam őket magamra, mentem végig a körfolyosón, fohászkodtam, hogy nyitva legyen a kapu, nyitva volt, ahogy megfordultam, hogy becsukjam, akkorra ért oda a másik is, gyorsan bevágtam, a rácsokat markolva kérdezte, akkor már sosem találkozunk, meg nem is beszélünk, hadarta, rávágtam, hogy igen, szia.

Az ablakon már megint tovább nőtt a borostyán, vagy inkább vadszőlő lehet, kis lábakat ereszt, azokkal kapaszkodik. Próbáltam már máshol leszedegetni, a gyökérlábak, mint egy polipnak, tapadókorongokban végződnek, amik undorító pattanó hangot adnak, mikor letépem őket a korlátról. Most az ablakot is elkezdte befutni, a jobb felső részét már szinte teljesen elfoglalta, ősz vége van, és kevés a fény, egyre sötétülnek a nappalok, nem pedig rövidülnek. Még nincsen stratégiám, hogyan fogom levágni az indákat, mert ha ki akarnám nyitni az ablakot, ahhoz először is el kellene húzni az íróasztalt, kinyitni a belső ablakot, amire fényfüzért ragasztottam, aztán ott vannak a két ablak közti, egymásba csavart huzatfogók, azokat is ki kellene hámozni, majd a tömítőszalagokat leszedegetni, mert összeragasztották az ablakot a kerettel, hogy majd később vissza kelljen ragasztani újból a fényfüzérekkel együtt, és akkor érnék el odáig, hogy egyáltalán kinyissam az ablakot, rajta a vadszőlőindákkal, az indákon a gyökérlábakkal meg tapadókorongokkal.

Általános iskola első osztályában kaptam életem első saját ollóját, azóta megvan, pedig több mint húsz év telt el, fogalmam sincs, mégis hogy őrizhettem meg ennyi időn át, egyetlen költözéskor sem kallódott el, miért pont azt hagyom meg, ami fölösleges, hűtőmágnes nyaralásból, amin ott sem voltam, kínai porcelánkutya, poros tetejű szegfűszeg illatú gyertya, pedig ez egy sima olló, nem fűz hozzá semmilyen érzelem, mégis meghagytam, felfoghatatlan, gyerekollóval meg nem lehet vadszőlőindákat vagdosni. Másféle eszköz nincs hozzá, a kenyérvágó kés túlzás. Még az is megtörténne, hogy egyszerűen kiszédülök az ablakon, első emelet, de van jó pár méter, nagy a belmagasság, tépném le az indákat, és a lendülettől hanyatt vágódnék, lezuhannék az udvarba, a felső szomszéd anorexiás lánya találna meg, aki éppen leviszi a kutyáját a szokásos kora esti labdázásra, olyan üres tekintetű az a lány, olyan érdektelen. Ha nem vágom le az indákat, hamarosan teljesen benövik az ablakot. A barátom nem tenné szóvá, de gyanakodna, mint amikor tudja, hogy történt valami, amire még nem találtam meg a szavakat, békén hagyna, de figyelné, hogyan főzöm a reggeli kávét, beszélek-e a munkahelyen történtekről, egyáltalán bemegyek-e, tulajdonképpen már sokszor elképzeltem, hogy reggel munkába menet egyszerűen elindulok a másik irányba, a Délibe, a kilences vágányról indul a vonat Balatonfenyvesre, kiruccannék egy napra, ücsörögnék a tök kihalt mólón, szikkadt kenyérrel etetném a hattyúkat, fáznék a hullámok hozta hideg széltől, élvezném, hogy senki nem tudja, hol vagyok, vagyis mindenki mást gondolna, munkában, betegállományban, könyvtárban, de hogy a fenyvesi strandon üldögélek, arra aztán senki. Az eltűnés érdekel, hogyan lehet felszámolni mindent, persze sehogy, főleg annak, aki naphosszat bámul ki a fejéből, és még a bevásárlást is folyton elfelejti, nem pár tételt, hanem úgy en bloc az egészet egy héten át, nemhogy számba venni az összes ingóságom, szortírozni fölöslegestől a legfontosabbakig, egyáltalán mi lehet annyira lényeges, mit raknék egy húszkilós bőröndbe, az igazi kérdés nem az, mit hagynék itt, hanem mit vinnék, és igazság szerint nem tudom, attól tartok, sok lenne húsz kiló. Olló, hűtőmágnesek, olyasmiket kell vinni, amik egyértelműen a múlthoz, a szülőhazához vagy szeretett személyekhez fűznek, egyik nem létezik, másikból túl kevés van, marad az ábrándozás a fenyvesi mólóról, minden történet igaz, amit egyszer kitalált vagy elmondott valaki, mindegy, hogy az ember fejében vagy a külvilágban zajlik, minden ugyanúgy valóságos, pontatlan ugyanúgy.

 

(Fotó: Izsó Zita)

2025-02-01 10:22:29
https://btk.pte.hu/hu/felvetelizoknek