Fehér tajték, szürke ég, méteres hullámok dobálják a hajót. Mm-hm-hmm, mm-hm-hmm, dúdolom, de rám szól, hogy csitt, így nem tudok koncentrálni! A feszültség kiprésel belőlem egy emléket, egy barlang, egy száj, vagy az, amilyennek a méhemet képzeltem szülés közben.

Hányingerem van, szól az egyik élet, míg a másik az ölemben nyöszörög. A hullámzó, szikláknak csapódó víztömegtől csak egy koszos ablak választ el, de az is lehet, hogy a fehér hab már a gyomromban tajtékzik. Nyugi-nyugi, biztatsz, és egy nejlonzacskót nyújtasz felém, add neki, mondd, hogy ebbe lehet.

Lassan nyíló száj, egy csontokkal és szalagokkal körülölelt barlang, aminek a bejáratát az örökkévalóság tágította. Köröztem a csípőmmel, ringatóztam előre-hátra, tűt szúrtak a fejbőröm alá, jégkockát őröltem a fogaim között, az asztalon, egy üvegben gyertyaláng égett, erre emlékszem még.

Kezdeni kellene valamit a karomban nyűgösködő kicsivel. Nem lehet csak ülni, és várni, hogy végre kikössünk. Fel kell állni, el kell indulni, lehetőleg egy kuka felé, kidobni a félig emésztett csipsz és narancslé hullámzó egyvelegét, és találni egy ajtót, ami kivezet a hajóorra, jobb híján egy nyitott ablakot, vagy legalább egy olyat, ahonnan van kilátás. Mm-hm-hmm, bal-jobb, bal-jobb, a testemet taszigálják az üléssorok, ahogy haladok a friss levegő felé, mm-hm-hmm, himbálózik a nejlonzacskó. Kerülgetem a fedélzeten keletkezett savas tócsákat, de ebben az átkozott imbolygásban megelégszem azzal is, ha sikerül átlépnem a szilárdabb darabokon. „Nők és gyerekek!” – mondják a filmekben, de ki kiáltja el magát először?

A testemet hajlítgatták, feszegették, a keresztcsontomba fecskendeztek valamit, amiről azt mondták, hogy olyan lesz, mint egy méhszúrás, utána viszont csökkenni fog a fájdalom az izmokban és a szalagokban is, de szerintem inkább olyan volt, mint egy raj támadása, ami végül félórás enyhülést hozott. Magyarán nem érte meg, ahogy ezek a túlárazott jeges italok sem, amik nem is értem, hogy nem csúsztak még le a tálcáról, a hullámok hátáról.

Fogy az oxigén, airconditioning non funziona, magyarázza a pincér az egyik utasnak, miközben átnyújtja a poharát.

Emlékszem, röhögtem azon, hogy szülünk, amikor az agyamat elzsibbasztó dinitrogén-oxid volt az utolsó előtti állomás a teljes kiszolgáltatottság felé. Az utolsó nagy nevetésünk, mielőtt az idegek működését átmenetileg felfüggesztették a gerincvelőmben. Úgy remegtem, hogy le kellett fognod. Ülj nyugodtan – biztattál akkor is –, nehogy mellészúrjanak, és az átmenetiből valami végleges legyen.

Végre belépek a friss levegő szűk folyosójába, a végén ott a nyitott ajtó, azúrkék eget hasít ketté a hajóorr ezüstkorlátja, két arc, két száj, izgatott sikoltások, kacaj, csókok, barna tincsek, ahogy fodrozódnak a szélben. A sós levegő megtisztítja az orrüregemet, a hippokampuszban elnyugszanak az emlékképek, a figyelmem összpontosul: hiszen abbamaradt a nyöszörgés a karomban. Elaludt. Megfordulok, arccal a tatnak, háttal az ölelkező párnak, és elindulok vissza az üléseinkhez. Alszik a nagyobbik is, gyöngyöző homloka az apja lábán pihen, kukát nem találtam, de ez a legkevesebb, a nejlonzacskót beteszem az ülés alá, és leszálláskor ott is felejtem, direkt vagy véletlenül, mindegy is. A hippokampusz keresztmetszete csikóhalra emlékeztet.

A jelenet bal oldalán két férfi a Chiesa di San Pietro felé fordul, így az arcuk nem látszik. Az egyikük karján két ezüstlánc van, a másiké csuklótól vállig tetovált, mögöttük fehérsapkás alak magyaráz, hadonászik, nyakában, a gallérjára csúszva napszemüveg. A polizia municipale két tagja rászegezi a tekintetét, a jobb oldalon elhaladó türkizinges, idős férfi vigyorog. A jeleneten egy, a templom mellett várakozó nő lágyít valamelyest, és a végeláthatatlan sétálóutca pasztellházai, a kirakatok, ékszerek, órák, bőrtárcák, csiganyállal dúsított arckémek és a mozaikon napozó gyíkok.

Kimerültünk, a kicsik türelmetlenek, szó nélkül lépkedünk a macskaköveken, lábakon, amik nemrég még több ezer kilométerre innen futottak a beszállókapuhoz. Éhesek vagyunk, éttermet keresünk, és hogy ez a mindennapi törekvés itt, a Chiesa di San Pietro előtt zajlik, nekem a boldogság.

Az este pedig: zöld olajcseppek a lágy stracciatella levében, apró, morzsás halfejek roppanása a metszőfogaink között. Citromlevet fröcskölünk ételre, italba. Hatalmas citromok levét, míg le nem megy a nap.

A bérelt hálószoba hűs csempéje, elmosódó wifi-jelszó, egy szokatlan vécélehúzó, kemény, de tiszta lepedő: a különálló képekben felsorakozik a fáradtság. Villanyoltás.

Hát itt vagyunk, végre megérkeztünk, a születésből a nyárba, hajóval.

A gyerekek már szuszognak, hullámzó kis hasukban bivalytej keveredik az anyatejjel, darált marha a csokoládéval, az ágy két szélén testünk a védőbástya.

(Fotó: Kai Chen)