Csuncsó szerint az egészben a legjobb a Kérgeskezű favágók dobszólója.

A többi limonádé. Domi ezt készségesen elismeri, tejeskávé, egészíti ki az előtte szólót, azonban, ezt követőn, halkan, de határozottan kijelenti, neki akkor is a Gyöngyhajú lány tetszik a legjobban.

Sziniszt nem érdekli ez az egész, azért jött lemezt hallgatni, mert az apja kitiltotta a műhelyből. Miután a hétvégén, kísérletezés ürügyén, tulajdonképpen a levegőbe röpítette. A műhelyt. De mivel mindenkinek mindig választania kell egy számot, Szinisz a Tűzvihar mellett dönt. Mégis miért, kérdezi Csuncsó. Ilyen, nem fogad el semmit csak úgy. Hát mert van ott egy rész, amiben azt mondja: porrá ég minden kincs, csak az él majd tovább, ami nincs.

Rendben, egyezik bele Csuncsó. Aztán rám néz. Nem tudom, mondom, teljes egészében egyik sem tetszik, mindegyikben vannak gyenge részek. De különösen jó részek is, próbálkozom talpra esni valahogy, ezért megvilágosodásnak álcázott hirtelenséggel mondom: a Spanyolgitár legenda, most ez tetszik a legjobban. Nem rossz, mondja Domi, buzi, mondja Szinisz, kuss, mondja Csuncsó.

Ő az úr a házban, övé a lemez meg a Supraphon gée nulla nyolcvanas, ezt azért illik tudomásul venni. Na és az Udvari bolond kenyerének gitárszólójáról mi a véleményetek, jön vissza a témába kis szünet után. Nem rossz, mondja Domi, egész jó, teszi hozzá Szinisz, na, az igen, mondom én utolsóként. Az igen, folytatom magamra maradva az eldöntetlenben, erre gondoltam, hogy mindegyikben van valami egészen kiváló.

Igen, egyetértek, szól közbe Csuncsó, ez a szóló kurva jó, ennél jobbat a Zeppelin vagy a Purple sem tud. Egy szint, mondja Domi, hát azért ezt nem mondanám, kap bele Szinisz, lehet, hogy ezek nem tudnak jobbat, na de a Black Sabbath.

Ne röhögtess, vág közbe halál komolyan Csuncsó, meg sem várva álláspontom kiteljesedését, a Sabbath egy mesterséges valami. Kitalálták, hogy legyen, de nem hordoz semmit magában, aztán rám néz, hogy na most lehet. Nem tudom, zavar, hogy nem értem egészen jól a szöveget, kezdem én az ismeretlenbe kapaszkodva, a Deep Purple tetszik, de ez most nagyon ott van, nézek a pick-upon pihenő lemezre. Ha angolul mondanák…

Ne mondják angolul, akaszt meg felháborodást játszva Csuncsó, az a jó, hogy magyarul énekelnek, de énekelhetnének angolul is, úgy szól. Nem az, mondom én, a nyelv nem számít. A zsoltárokat éneklik, a dalokat dalolják, a varázsigékkel mit lehet tenni, azon kívül, hogy keresik őket…

Ja, szól közbe Szinisz, jelezve, hogy mindez már meghaladja az ő érdeklődési körét, mondjátok már meg nekem, mit csinál a nap a Gyöngyhajú lány elején? Elcsavarog, elkavarog, elfanyalog, na, mit csinál a nap? Nem mindegy?, kérdezi Domi. Egyáltalán nem, válaszol hevesen Szinisz, félszemmel a viborovásüveget figyelve, amelyet Csuncsó most hirtelen és nagyon komolyan elkezd tanulmányozni. Nagyon fontos. Ha tudnánk, az is világos lehetne, mit keres egy mély tó ölén. Zöld tó, javítja ki tiszta szerelemből Domi. Igen, ráadásul zöld. És a kis elefánt kék. Az mit keres ott?

Szinisz nem érti a művészetet. Tudós valójában, felfedező, a tökéletesen ellenőrizhető robbantások feltétlen kutatója, Csuncsó újra elmondja, hogy botfüle van, még a zongorát sem tudja megkülönböztetni az orgonától. Nem igaz, vág vissza erre még izgatottabban Szinisz. Nem mintha izgulna, ilyen ő, állandó felajzottságban él és tevékenykedik. Valójában nem is használnak zongorát. A zongorahangot szintetizálják. MÚG, fejezi be fellengzős majdnem mindentudással. Az hát, két o-val, jegyzi meg Domi, akit valójában semmi sem érdekel a nőkön kívül. Még a lányok sem. Szinisznek ilyenkor a szája lazán, de hevesen nyitva marad, és a két felső metszőfoga kékesen csillog és szikrázik. Miért, a te fogad is kék, abban meg mi a pláne, zárja le a vitát Csuncsó, és tekintete megint a vodkásüvegre siklik és állapodik meg rajta végérvényesen.

Kifogyott, mondja tárgyilagosan, aztán húga nevét kiáltja: Joli, hol a francba vagy már megint? Domi közben visszaül a heverőre és rágyújt egy Litoralra, Szinisz még nem tér magához a kérdéseiből, én viszont hevesen várom Joli válaszát. Itt vagyok, mit akarsz, hallom az égi hangot, aztán, ahogy az várható, az ajtókeretben megjelenik Joli felfoghatatlanul izgató alakja.

Kéne még egy üveg Wyborowa, mondja Csuncsó és ránk néz azzal a tekintetével. Öt lejem van, mondja Domi, nekem meg három, szól még hangjában rezgő izgalommal Szinisz. Rendben, mondja Csuncsó, tőlem kapsz még ötöt, a hiányzót kipótolod a sajátodból. Még mit nem, csattan fel Joli, azt hiszed, hülye vagyok. Egy kortyot sem ittam, kint ülök egész délután a nyári konyhában, hogy ti itt bőgethessétek az Omegát, mi vagyok én? Még az elején eltaláltad, egy hülye tyúk, az vagy, mondja nyugodtan Csuncsó, és tele vagy pénzzel. Azt hiszed, nem tudom, hogy amikor elment a tengerre a süket Nelud, legalább ötszáz lejt hagyott nálad? Semmi közöd hozzá, válaszol kimérten Joli, nem azért adta, hogy elköltsem a ti piátokra.

Ekkor szólok én közbe, mindig, amikor nem kéne, amolyan végső megoldásként. Van még nekem is valami apróm. Téged nem kérdezett senki, mondja Csuncsó anélkül, hogy rám nézne. Amolyan testőrfélének tekinti magát mellettem, megpróbál megóvni az élet előre nem látható buktatóitól. Na ne, kezdek én keményedni. Gyere Joli, veled megyek, mondom gyorsan és kimegyek az udvarra. A lány még áll egy darabig az ajtóban, fejét belógatva az előszobába, majd azt mondja: felőlem. Megfordul és odajön mellém: na, akkor jössz.

Raquel Welch lehetett volna ilyen 16 éves korában, ha már elvégezték volna rajta akkor az összes korrekciós műtétet. Joli nincsen tökéletességének tudatában, fel sem fogja, hogy úgy sugározza a boldogság ígéretét, mint augusztusi nap a forróságot. Nem kell, hogy beszállj, szól, ahogy kiérünk a kapun, majd én kipótolom, de ki nem állom, amikor Suka így beszél velem. Mi vagyok én, húga vagy a szolgálója? Ezen rágódom, amikor utolér minket Csuncsó hangja: hozzatok cigit is. Na tessék, mondja beletörődött biccentéssel Joli.

Csuncsót régebben Sukának nevezték. Van, aki még mindig így szólítja a Sugar, sugar miatt. Az Archie dalát Csuncsó, bárhol, bármikor és bárkinek, tökéletes muzikalitással adja elő, s ezt az angol szövegre is érvényesen. Haladunk, miközben próbálom meghatározni helyzetem, s az abból következő lehetőségeket. Írtam neked egy verset, mondom Jolinak a folyamat beláthatatlan végén.

Igazán, mutasd, fordul felém felvillanyozódva, mintha csak egy búgócsigáról beszélnék. Kifogástalan vele és rajta minden: maga a zöld szemű boldogság megtestesülése. Nincs nálam, lepődöm meg túl látványosan a gyors válaszon, de ha akarod, hazaszaladhatunk, s akkor elolvasom neked.

Persze, mondja ő, megfogja a kezem, és egyre hosszabbakat lépve futni kezd. Felszállok mellette én is, nem érdekelnek a járda gödrei, a mellettem elsuhanó fák visszacsapódó ágai, eggyé válok az ütemesen szökkenő női testtel és lebegünk kéz a kézben. Sietek, ne félj, mondom neki a házunk előtt, ahogy lihegve eleresztem a kezét.

Kék műanyag borító mögött lapulnak műveim a vastag vonalas füzetben. Hamar megtalálom a keresett lapot, teketóriázás nélkül kitépem, rohanok vele vissza, át az udvaron. Hova mész, mikor jössz haza, hallom hátam mögül anyám összetorlódó kiáltását, nem érdekel, nem is válaszolok, gyere, mondom Jolinak, ahogy szembetalálom magam vele az utcán, visszafelé elmondom. Bal kezemmel jobb kezét fogom, a lapot másik kezemben tartva olvasom. Nagyon szép, mondja a végén, de tényleg.

Gyere, szaladjunk, ne várassuk őket, folytatja rögtön, és ugyanúgy, mint errefelé, szaladni kezdünk, kéz a kézben visszafelé. Aztán a sarkon, a Szolinál, én kint maradok, ő bemegy a boltba. Nincs lelkem eltenni a lapot, tartom magam elé, s elolvasom újra és újra. Ez nem tesz jót neki: minél többször olvasom, annál biztosabban érzem, hogy rossz. Egyre rosszabb. Itt van minden, lógatja elém ebbe a légüres semmibe a műanyag zacskót, ahogy kilép a boltajtón, és ez a tied, mutatja szabadon maradt tenyerében a kis csomag Amiralt. Ez a kedvenced, nem?

De, mondom most először őszintén csodálkozva, honnan tudod? Nevet, és az olyan, mintha újrateremtenék a világot: nem vagyok én annyira buta, ahogy Suka mondja. A dobozt zsebre teszem, hogy foghassuk egymás kezét, de most nem szaladunk, közel járunk már, még pár rövid utca a szilvafák alatt, lassan megyünk, szótlanul, majdnem úgy, ahogyan az alkony körülveszi mellettünk a házakat.

Aztán érzem, hogy elbizonytalanodik: kihúzza ujjait az enyéim közül, csendesen megáll és felém fordul. Nem szólok most se, nézek rá, mintha most látnám először. Tudod, mondja, te nagyon jó fiú vagy. Ha nem lenne Nelu, szeretnék veled járni. Még akkor is, ha hozzám képest nagyon okos vagy. Nem is igaz, szólok közbe, hogy elejét vegyem valaminek, amiről nem is tudom valójában, mi lehet. Most megcsókollak, mondja egyszerűen, s már érzem is ajkát a számon. Állunk előrehajolva, lecsüngő kezekkel, s én szívom magamba illatát. Amikor visszahúzódik, azt mondom: Nelu nem neked való. Lehet, mondja ő, de kedvelem, mit tehetnék. Tudom, hogy nagyképű hazudozó, de mindig van pénze és nem fukar, kitalálja a gondolataimat, és megvesz mindent, amit megkívánok.

Hátrább lép, mutatva magát: mindent, ami rajtam van, ő vett. Szép, látványosan szép: a vastag talpú olasz szandálban tökéletesen simulnak egymáshoz lábujjai, a lila szoknya épp ott kezdődik, ahonnan a tekintet legyőzhetetlen vággyá foszlik, aztán az árnyalattal kékebb póló, ahol a Creedence Clearwater Revival körbe írt zenészei kötélre fűzött hegymászóknak hihetnék magukat, ha tudnák, milyen domborulaton landoltak: a két Fogerty, John és Tom, Stu Cook és Doug Clifford. Az olaszoktól kapja, jegyzem meg halkan, hogy mondjak valamit. Lányokért cserébe. Menjünk, mondja Joli, már biztos nagyon várják a vodkát. Az udvaron elválunk, ő megy előre a nyári konyhába, én balra a nagy ház lépcsői felé.

Na végre, néznek mindhárman rám, ahogy megállok az ajtóban. A Petróleumlámpa vége szól, nemrég kezdték el újra. Nem tudtunk már kivárni, hol a francba mászkáltatok, háborog menetrendszerűen Szinisz. Nem válaszolok, a csomagot az asztalra teszem, a lemezjátszó mellé, leülök az ajtóhoz legközelebb eső székre. Előveszem a kis csomag Amiralt, aztán mégsem bontom ki.

Itt van, azt tartsd meg emlékbe, hallom egy idő után Csuncsót, aztán látom is, ahogyan leguggol elém, kezében a szűrő nélküli Carpați-cal. Tedd el és felejtsd el, mondja, miközben kihúzok egy szálat a dobozból. Nagyon szép és nagyon buta, ezen nem lehet változtatni. Nem lehet vele mit kezdeni. Nincs kinek beszélni. S az a kurvapecér Nelu tönkre fogja tenni. Aztán feláll, az asztalhoz megy, hogy kicsavarozza a vodkásüveget.

Ekkor már az Udvari bolond kenyere szól.