Fiatalon szerelmes voltam Lyn csodájába. Szerelmem, vagy talán pontosabb úgy mondani, hogy rajongásom tárgyát Eldarnak hívták. Kapcsolatunk, mint technicizált korunk számtalan kapcsolata, egy számítógépes képernyő előtt született egyesekből és nullákból álló, végtelen hosszú bináris kódok eredményeként.

Ezt sokan lehangolónak, az elcsökevényesedett, elszemélytelenedett emberi kapcsolatok ékes példájának gondolhatják, pedig ha jobban belegondolunk, mennyivel jobb ez, mint ahogyan korábban éltünk: sokkal nagyobb teret kínál az információtechnológia arra, hogy az ember megismerje azt, akiért rajongani lehet, sőt érdemes. Apáink, de pláne nagyapáink, dédapáink és a még régebbi generációk korában az életünket, ritka kivételtől eltekintve, országhatárok, sőt, annál is kisebb egységek, már-már városállamok vagy faluállamok szigorúan zárt és szűk terében éltük. A digitális térhódítás előtti világban mikor lett volna egy, az országhatár menti kisvárosban élő kamasznak, aki történetesen én vagyok (vagyis voltam), esélye arra, hogy ne a városában, jobb esetben a közeli megyeszékhelyen találja meg azt, akiért rajonghat? Pláne, hogy Norvégiában találja meg. Vagy akár Bosznia-Hercegovinában.

Mert tulajdonképpen ott is megtalálhattam volna. Rajongásom tárgya, vagyis hát inkább alanya, Eldar ugyanis eredetileg a bosznia-hercegovinai Tuzlában született, a teljes neve Eldar Hadžimehmedović. Tizenkét éves volt, amikor a családjával Norvégiába költöztek, ahol hat évvel később már ő volt Lyn csodája. Én legalábbis így gondoltam rá.

Rajongásom, hasonlatosan sok más rajongáshoz, egyoldalúnak bizonyult, rajongásom alanya, vagyis inkább célszemélye a létezésemről sem tudott. A rajongás szerencsére nem valami olyasmi, hogy a kor – de akár a rajongás alanyának bármilyen személyiségjegye, sőt, akár a neme is – súlyos csapásokat mérhetne rá, a rajongás önmagából fakad és önmagát erősíti. Így a legkevésbé sem zavart annak egyoldalúsága.

És hát azt se hallgassuk el: az is bonyolult kérdés, hogy Eldar a saját létezéséről tudott-e.

A rajongásom ugyanis abban a virtuális világban kezdődött, amit a focimenedzser-játékok építenek fel a futballmániás számítógépfüggőknek. Eldar nem akármilyen csoda volt: Lyn két lábon járó, sőt futó, rohanó, sprintelő csodája. A valóságban is, az én virtuális valóságomban is. Hogy mi volt a játék neve, már mindegy is, azóta elsöpörték szoftverfrissítések, merevlemezcserék, gépemen egy formatcékettőspont tragédiája is felütötte a fejét az Eldar megismerése óta eltelt, évtizedes léptékben mérhető időben.

Eldar Hadžimehmedović ígéretes tizenpár éves játékosként került elém egy számokból, méghozzá csupa 1 és 20 közötti számból álló adatbázis képében. A menedzserjátékok már csak így működnek, minden emberi adottságot számokká alakítanak, a gyors szélső nem nagyon gyors, rendkívül gyors vagy szélvész gyorsaságú, nem is szellőléptű vagy fürge, ahogyan egy belső védő fejjátéka sem jó, remek vagy világraszóló, hanem 12-es, 16-os vagy éppen 20-as. Eldar akkor tűnt fel, amikor Messi, Ronaldo vagy a villámgyors Wayne Rooney volt hozzá hasonló tizenéves csodagyerek.

Csak míg őket mindenki ismerte, Eldart senki. Vagy szinte senki. Egy nevesincs csapatban bukkant fel, legalábbis a Barcelonához, Manchester Unitedhez – de még az Evertonhoz képest is – nevesincsben, a norvég Lynben. Nem szégyellem bevallani, hogy először a térképen keresgéltem, hol is lehet ez a város a Jørstadmoenok és Bøverkinnhalsenek között. Persze csak azután, hogy a Lyn menedzsere lettem a virtuális világban, ahol ott volt ez az ismeretlen tizenéves, kizárólag két számjegyű, többségében 15 körüli értékekkel.

Miután megismertem, és bekerült a csapatomba, minden energiámat neki szenteltem, ahogy ez egy rajongótól természetes. A virtuális Eldar minden bizonnyal nem tudott arról, hogy van egy valódi világ, ahol szintén létezik Eldar Hadžimehmedović, sőt, hogy ő, a virtuális csak annak a hús-vérnek a digitális másolata. Hogy a valódi Eldar tudott-e arról, hogy egy adatbázisban ő, vagyis a róla mintázott karakter egy játék része, azt nem tudhatom – emiatt a kettősség miatt neveztem bonyolultnak azt a kérdést, hogy Eldar (melyik?) tudott-e Eldarnak (melyiknek?) a létezéséről.

Ami biztos: én tudtam mindkettőről. Ahogy akkorra már azt is tudtam, hogy Lyn nem egy norvég város neve, hanem Oslo egyik futballcsapatáé, egy korábbi kétszeres bajnoké, amely akkoriban is a norvég élvonal dobogója körül téblábolt a valóságban (velem pedig újabb kétszeres bajnok és BL-elődöntős lett). Ahogy az én Eldarom, úgy a valódi is igazi csodagyereknek tűnt akkortájt. Amikor először felkerült a futballradarra, olyat csinált, amit nemigen szoktak futballisták csinálni. Sőt, amit senki nem tudott sem addig, sem azóta megcsinálni: mindössze 18 évesen és csupán hetven perc alatt hat gólt rúgott egy nemzetközi kupameccsen, ráadásul azzal a hat góllal nyertek 6-0-ra. Mi ez, ha nem egy átütő karrier kezdete, gondoltam magamban. Elképzeltem, hogy pár év múlva, amikor Eldar már egy topliga bajnoka, BL-győztes, aranylabdás és gólkirály lesz, büszkén osztom majd meg a MySpace-en és az Iwiwen a screenshotokat, miszerint én erről a fiúról mindenkit megelőzve, már mikor tudtam azt, hogy!

Csakhogy Eldarnak olyan volt ez a hat gól, mint a nyolcvanas évek sitcomjában Al Bundynak a négy touchdown, mint nekem a hatodikban megnyert megyei földrajzverseny, mint a vele nagyjából egyidős Dzsudzsák Balázsnak a holland bajnoki cím: nem egy sikeres élet első állomása, hanem az élete csúcspontja. Soha többé nem lőtt gól nemzetközi meccsen, sem a Lynben, sem a bosnyák utánpótlás-válogatottban, ahová néhányszor behívták. A norvég élvonalban tízszer léphetett pályára, de összesen három teljes meccsnyi időt se játszott, gólja se volt, majd kölcsönökbe adva és másodosztályú csapatoknál kallódott (majd mintha a sorsa a Lynre is kivetült volna, egykori klubja egészen a harmadosztályig zuhant, ott van most is).

Néha álmodtam a menedzserjátékról és Eldarról, de ez természetes, amikor az ember sokat játszik egy játékkal; a tetris fénykorában például minden lefekvéskor potyogó fekete sokszögek vibráltak belül a szemhéjamon. Ahogy lejtmenetbe került a valódi Eldar pályafutása és egyre fényesebb volt a virtuálisé, úgy váltak ezek az álmok vagy álom és ébrenlét mezsgyéjén lévő víziók egyre szürreálisabbá.

Az utolsó álmomban Eldar Hadžimehmedović a Vasasban játszott, hol máshol, mint szívemnek ebben a piros-kék, bár mostanában főleg szürke angyalföldi csücskében. Veszettül rossz szezonunk volt – az egyetlen tényező, ami hihetővé tette az álmot –, Eldar egyszer a stoplisát az edzőhöz vágta, aki én voltam, amikor egy sorsdöntőbbnél is sorsdöntőbb meccsen, mert bár akkoriban minden meccs sorsdöntő volt, ez különösen az, szóval amikor ezen a meccsen két kihagyott tizenegyes után az edző, azaz én lecserélte, lecseréltem. Ezután büntetésből csak vietnámi papucsban engedtem pályára lépni, Eldar ettől egyszer annyira besokallt, hogy egy másik sorsdöntőbbnél is sorsdöntőbb meccsen, egy szögletrúgás előtt leült a szögletzászlónál kialakított és létével még álmomban is meglepő kocsmai kerthelyiség egyik Flair márkájú műanyag székére, és fröccsöt kért. Ahogy ott ült, csak úgy tűnt fel, hogy már pocakot eresztett, itta a fröccsöket, minden harmadik után egy unicumot is, és mesélt, lóbálta a vietnámi papucsos lábát, a vádlikon diszkrét visszerek, a pocakja kibuggyant a bosnyák címeres lyni pólóból, mesélt a hat góljáról, folyamatosan és újra és újra arról a hat gólról, a meccsünket lefújták, a szurkolók szétszéledtek, a stadiont elbontották, újraépítették, egyetlen fix pontja volt csak a Fáy utcának, Eldar, ahogy ott ül szűkké vált pólóban, a lábujjközben bevágó papucsban, és mesél, mesél és mesél.

Másnap reggel, még fájó fejjel, csináltam egy utolsó mentést a játékról, és soha többé nem indítottam el.