Egy világ vége

Balogh Virág Katalin

Eget, földet, hóvirágot a sarokba szórjak, takaró alá bújjak, a falat nézzem, és eljátsszam, hogy itthon vagyok, még véletlenül sem egy fordulatokban gazdag, galaktikus kalandban” – Balogh Virág Katalin írása.

 

Hasam a hídkorlátnak feszül, szürkület van. A felduzzadt folyó hullámai az ifjú Leonardo DiCaprio holttestét sodorják felém, körülötte szétázott zsebkendők, gallyak, pillepalackok lágyan fodrozódó szőnyege, mintha egy kamaszkori posztert terített volna ki valaki, amit költözéskor a padláson talált, ki emlékszik rá, a régi vagy az új házban-e. Egyszerre látok mindent: a korlát, a kő, a víz és az ég szürkeségét és a viaszfehér arcot a rátapadt hajjal, és csupasz bőrömön érzem a korlát hidegét, a kő hidegét, a víz hidegét, a test hidegét, az ég hidegét, reszketve riadok fel. Fekszem az átizzadt lepedőn, bámulom a plafont, és várom, hogy merev tagjaimból kioldódjon az álom. A párna mellett gombóccá gyűrt zsebkendők, pedig karácsony óta nem is sírtam. Amíg a kávé lefő, majd meglocsolom a kaktuszokat: így is elkezdődhet egy új évtized.

Az ajtón kilépve felragyogott az arcom, de mindjárt el is fordultam a világot felszabdaló verőfénytől, és csak a fülcimpámat nyaldoshatták a napsugarak, mégis minden porcikámban élveztem a nemnormális meleget, amely hirtelen mozdulattal kirántotta a hóvirágok fejét a földből, és egymásra uszította a sirályokat a fejem fölött, miközben a világkatasztrófa gondolata és a nyomában járó bűntudat csak egyszer kísértett meg, mintha nem is sejteném, hogy Alaszka olvadozik, metán szabadul fel, hatalmas mamutok és aprócska baktériumok éledhetnek újjá, és ha a szembejövőkre néztem, arcom felragyogott, és ha valakit megelőztem, szívem szaporábban vert, és ha valaki megelőzött, szívből gratuláltam, mintha nem is a vesztünkbe rohannánk, mint a bogár, amely a homlokomnak koppant (talán nem is bogár, hanem aprócska, földönkívüli űrhajó volt), és eszembe juttatta az embert, aki folyton nekimegy mindennek és mindenkivel összekoccan, kapufára lövi magát és kifelé pattan, mígnem gondol egyet, leül a földre és többé meg sem mozdul, nem csinál semmit, így kellene, de képtelenség megállni, acélos léptekkel átgázolok a narancsszínű migréntől fetrengő városon, hogy hazaérve ledobáljak magamról mindent, eget, földet, hóvirágot a sarokba szórjak, takaró alá bújjak, a falat nézzem, és eljátsszam, hogy itthon vagyok, még véletlenül sem egy fordulatokban gazdag, galaktikus kalandban.

Ezek már nem ugyanazok a telek, mint amikor Katarina Witt mesteri technikájával és művészi kivitelezésével mindnyájunkat levett a lábunkról, és ha kűrruhája színét nem is láthattuk, nekünk elég volt az, hogy csillogott. Többé nem álmodozunk arról, hogy híres műkorcsolyázók leszünk, az első női páros a világon, visszavonultunk végleg, nem gyakoroljuk a közös meghajlást a tükör előtt, a műkorcsolyagáláról reflexből továbbkapcsolunk. Nem megyünk ki a határba (oda, ahol régen a szeméttelep volt), hogy a befagyott belvízen száguldozzunk, életlen pengéinkkel nem firkáljuk össze a göröngyös jeget, nem gyakoroljuk a koszorúzást, nem esünk hasra egy fűcsomóban vagy egy rossz mozdulat következtében. Eszünkbe sem jut, hogy valaha is képesek leszünk forogni vagy ugrani a jégen, testünket nem borítják lila foltok, vagy ha igen, eredetük ismeretlen. Nem nyargalászunk az öntözőcsatornán fejtetőig bebugyolálva, kergetve egymást és kerülve a part menti nádas környékét, hogy majd a csatorna közepén, az átlátszóra fagyott jégen vágódjunk el és nézzünk farkasszemet a baljós sötéttel, miközben a hasunk alól repedések futnak szét sugárban. Koppanás, reccsenés és csend, fekszünk a jégen és nem történik semmi, felállunk, megtöröljük vagy megszívjuk az orrunkat, futunk tovább, még csak nem is félünk igazán, legalábbis nem úgy, mint ahogyan később, a műjégen: attól, hogy amerre haladunk, ahogy mozgunk, ahogy kinézünk, elég jó-e. Mozdulataink merevek, pedig nem is pufidzseki, csak egy szál csillogós pulcsi van rajtunk, végig mosolygunk, ahogyan Katarinától láttuk, és erősen koncentrálunk, nem is esünk el. Párosunk felbomlik, nem járunk ki többet sem a határba (oda, ahol régen a szeméttelep volt), sem az öntözőcsatornához, lassan elfelejtjük, mik voltunk egykor, a télnek nem bocsátunk meg, a pokolra kívánjuk.

A globális befektetők egyre aggodalmasabbak a bizonytalanság miatt. Ezt nem én mondtam, az újság írta meg. Az úgynevezett „valóság” elképzelhetetlen és leírhatatlan. Ezt viszont én mondtam a földalattin egy utastársnak, és hozzá négy ujjal mutattam macskakörmöket. Mint egy olajfestmény, mondtam, amelyre egy autonóm ecset szakadatlanul viszi fel az újabb és újabb rétegeket. Nézd: ez itt az antropocén. (Ezt a szót már többször, több helyen is olvastam, kimondani is merem, sőt: mondatba foglalni – nézd.) Mire elképzelném, folytattam, el is tűntem a kép felszínéről, végleg beszorultam a rétegünkbe a Nagy Csendes-óceáni Műanyagszigettel együtt, amit sose láttam, és aligha fogok valaha is látni, mégis hiszek a létezésében, mert a leírások alapján hasonlít valami ismerősre. Tényleg: te kit vinnél magaddal egy lakatlan szemétszigetre, ahol minden elképzelhető dolog karcsapásnyira van?

Lassan süllyedek az azúrkék vízben, amíg finoman neki nem ütődöm a homokos tengerfenéknek. Körülöttem csend és tágasság és csillámló szemcsék sokasága. Talán apró élőlények? Vagy mikroműanyag-darabok? Hableányok elszórt hámdarabkái? Csillagporból vétettünk és csillagporrá leszünk, merengek, amikor meglátom Leonardo DiCaprio testét, kétoldalt hullámzó kabátszárnyaival úgy fest, mint egy archaikus tengeri teremtmény, csak szőke glóriája rí ki a sötét tömegből. Minden erőmet összeszedem, hogy odaússzak hozzá, de az izmaim nem engedelmeskednek, csak lebegek bénán a kék űrben, mint egy elvesztett selyem zsebkendő vagy egy fél pár strandpapucs. Ezek szerint halott vagyok, gondolom, de épp a gondolat bizonyítja, hogy élek. A fejemben mélyen búgó férfihang szólal meg, mintha egy meditációs hanganyagot kapcsoltam volna be: Nyisd ki a szád, és beszélj … Kezdj beszélni, és meghalsz … Kinyitom a szám, és a tüdőm mélyéről felszakadó hörgéssel felébredek. A hajam és az ágynemű csurom víz, az arcomon szétkent nyál, még sötét van, vinnyogva nyújtóztatom a begörcsölt lábam, káromkodom és sírok. Kicsivel később tapogatózva keresek egy száraz zugot a matracon, odakucorodom, és enyhén sántítva belépek a kertbe, ahol nem érhet baj.

Megállok a parton és kitárom a karom, jöhetsz, Ciara, kiáltom a hajnali ég felé. Egy mérsékelt-övi viharciklonnal nézek farkasszemet, ez lehetne az én Titanic-pillanatom (Leonardo, óceán és hajó nélkül), büszkén dagad a mellem, nem tántorodom meg. Hatalmas hullámok csapódnak a köveknek, de a nádas meg sem mozdul, és a hajam sem lobog a szélben, mert nincs szél. Ha nem tudnám, hogy Ciara szórakozik velem, elöntene a páni félelem a szélcsendben hullámzó tó látványától, de tudom, hogy ő üzen így: bágyadtan pöckölgeti a vizet a tó túlsó végén, ahová el sem látok, puszikat dob és üdvözletét küldi, lattét kortyolgat, félig már alszik. Fenn, északon egész strandok homokját fújta el, végigtombolta az éjszakát, egy kicsit elfáradt, mire ideért, ne haragudjunk. Dehogy haragszunk, végül is nem a mi homokunk volt! Egy illetékes azt nyilatkozta, hogy nem először történik ilyesmi a téli viharszezonban, pánikra semmi ok: ilyenkor a sziget másik végébe fújt homokot sziszifuszi munkával teherautókra pakolják, és visszaszállítják a helyére, szezonra olyan homokos lesz a tengerpart, mint a katalógusfotókon. (Homokhiányra hivatkozva lemondott foglalásokért nem jár vissza előleg!) Sziszüphosz a csuklás miatt megtorpan egy pillanatra, aztán hangosan felnyerít, és továbbvánszorog. Ő is alig áll már a lábán. Ma nincs rajta a láthatósági mellény, csillámos zselé fénylik a hajában, arcát rikító maszk fedi, és a sziklára valaki pinkkel felfestette, hogy Vesszen a patriarhátus, a c sajnos kimaradt. Egy darabig ácsorgok a reggeli szürkületben, aztán felmegyek a szobámba, leveszem a parókát és a jelmezt, lezuhanyzom, és felülök az első szembejövő Ikaruszra, hátha valamit félreértettem, és Ciara otthon vár.

Vastag bundám folyton felborzolódik. Nincsenek már kemény telek, langyos leheletű társaim teletüsszögik a metrót. Perszephoné az alvilági bácsikánknál üdül, de már nem sokáig. Míg hazaér, disznóöléssel, kockázással és duhajkodással üthetnénk el az időt, de mi inkább a föld alá megyünk, mert dolgozni kell. Január, február: minek már? – dúdolgatom magamban, mert nemsokára eljön az idő, amikor levedlem az elkoszolódott bundát, alig várom. Perszephoné is égeti már a kifutó kollekció nyakunkon maradt darabjait, a füst kaparja a torkom, könnyezni kezdek. A metróban jól lehet sírni, itt senki sem néz rá senkire, kivéve a kutyákat és a gyereket, azokat ér megbámulni, gügyögni is lehet nekik. Jó, hogy ezeken a fázisokon már túlvagyok, és nyugodtan sírhatok a metróban munkába menet, munkából jövet, csak nehogy véletlenül nyüszíteni kezdjek.

Minden fejben dől el, mondják, ezért mától minden nap tíz percet fejen állok az új perspektívák végett. Régen (nagyon régen) jól ment, ez is csak olyan, mint a biciklizés, nem? Csakhogy az erkélyre kicsapott biciklimet belepte a kosz, leszarták a galambok, le is eresztett, nincsen pumpám, egyébként is kézben kellene levinnem a tizedikről (és felcipelni is), mert fertőző betegeknek a liftet használni tilos. Vigyázzak magamra, ezt hallom és olvasom reggel-délben-este, és maradjak otthon, úgyhogy maradok és vigyázok, a fejenállást beszüntetem, az online jóga biztonságosabb. A képernyő egész nap villog, a gép felmelegszik, a fülembe beleolvad a fülhallgató, néha vágyakozva kinézek az ablakon. Odakint hatalmas robbanással kitört a tavasz, hajnalban áriázó rigók riasztanak fel, a szarkák egész nap csoportosulnak és ricsajoznak, a galambok az erkélyen burukkolnak, csak nehogy valamelyik odatojjon nekem, hamar megjelennek az első eltévedt méhek is a szobában, szürkületkor rámenősen cikázó denevérek orra előtt kell becsapnom az ablakot, éjszaka egy koraérett szúnyog zaklat, hajnalban áriázó rigók riasztanak fel… Éjszaka nyugtalanul alszom, ebéd után rendszerint elszenderülök a kanapén, még ha épp a Sors-szimfónia üvölt is a rádióból, az értekezletre megpróbálom rendbe szedni az elfeküdt és hirtelen középkorúvá változott arcomat és összeszedetten, koncentráltan beszélni, úgy tenni, mintha bármi is eljutna hozzám abból, ami elhangzik, és nem úgy érezném magam éppen, mint akit a szuggesztív tekintetű David Copperfield elvarázsolt a tévében, és pillanatnyilag egy saját maga számára is ismeretlen helyen tartózkodik. Talán csak meg kellene adni magam annak, ami van: esőtáncot járni, összefirkálni a vécéajtót, nemcsinálni semmit, menteni az irhám, naponta háromszor kötelességszerűen örülni.

 

2022-09-10 07:00:00
https://btk.pte.hu/hu/felvetelizoknek