Prágai Újlipót

Szaniszló Judit

„W., aki amúgy egészen jól beszél csehül, azt pont nem tudta, hogy van a marha, így én jobb híján hangosan múztam és a lábszáramat ütögettem.” Szaniszló Judit írása.

Szaniszló Judit írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A Cseh Köztársaságban szeptember 28-án ünneplik a cseh államalapítás napját. Ezen a napon halt meg I. (Szent) Vencel (Václav) fejedelem, aki a modern Csehország megbecsült és legfőbb védőszentjének tekinthető. Ezt csak azért tudom, mert ez volt az első szombat délutánom Prágában, amikor semmi nem volt nyitva – nekünk pedig se vécépapírunk, se zsebkendőnk, se vacsoránk nem volt –, és kezdett gyanússá válni a dolog. Helyesbítek: ezen alapvető háztartási cikkekkel csupán én nem rendelkeztem, mert lengyel lakótársam néhány napra hazautazott, és így értelemszerűen egyedül rám maradt a háztartási hiány is. A cseh állami ünnepet a párom – ne, ne a párom legyen, legyen inkább Cserkesz – gúglizta ki nekem Budapestről. Tehát csak szeptember 28-án délután esett le nekem, hogy előző este ezért voltak lovak és páncélruhás lovagok az erkélyünkről látható templomparkban a behajtani tilos tábla mellett a zuhogó esőben, és ezért szólt minimum két óra hosszáig a köcsögduda. Derűs nemzeti kívülállás: a ti erkélyeteken állok, de a saját kenyeremet eszem, gondoltam akkor. Kár, hogy másnapra a kenyérből nem maradt. A cseh államalapítás ünnepén tehát a világ legismertebb gyorsétterem-láncolatának egyik prágai kirendeltségében ebédeltem a világ legismertebb menüjét közepes kólával és közepes krumplival. Vacsorára magyar csipszet és étcsokoládéba mártott holland karamellragacsos ostyát vettem magamnak a sarki kínaiban. Vécépapír sajnos nem volt. Az ausztrál fehérbort, ami teljesen véletlenül került a bevásárló kosaramba, most hagyjuk is.

Nagyon hasznos dolog tud lenni egy irodalmi ösztöndíj, főleg ha ilyen jó helyre kerül az ember. A regényt-nem-írás pillanatai (percei, órái, félnapjai) mardosó lelkiismeret-furdalással telnek, de a nyugalomra igazán nem lehet panasz. A Praga 10, ahol mi lakunk, olyan kerület, amely engem leginkább Újlipótra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ennek a városnak a kétharmada Újlipót, és nemcsak az egyharmincada. Zöld mindenütt rogyásig, játszóterek, közösségi terek, és persze rengeteg kutya. Már az első héten legalább egy tucat bolt előtt várakozó kutyás kép van a telefonomban. A maradék egyharmad leginkább Váci utca. Az ablakunkból kinézve rengeteg lakást látni az Újlipótban. Valahol félúton van a látvány egy lakótelep és egy lakópark között, de az egész annyira kulturált és csendes, és ez a sok zöld annyira sok hangot elnyel, hogy a Damjanich utcánál jóval nyugodtabbnak mondanám. Azt többekkel is megbeszéltem az otthon maradottak közül, hogy mennyire közhelyes már mindig arra jutni, tényleg csak pár száz kilométerre otthonról: van, ami itt jobb, mint otthon. Elég sok minden jobb, mint otthon. A harminc napra szóló bérletem olcsóbb, mint otthon, a csabai kolbász olcsóbb, mint otthon, és a lakóházunk minden emeletén van egy közös erkély egy közös használatú fregolival. Oké, azért azt tegyem már hozzá legott: Prágában nem nagyon szokás felszedni a kutyapiszkot, még annyira sem, mint otthon. Anyukám jövő héten érkezik, így a város igazán turistacentrikus részeiből még nem sokat láttam, azokat vele tervezem megnézni. Wojciech-kel knédlit már ettünk, a Károly hídon átverekedtük magunkat a szelfiző világpolgárok között, és sör-virsliztünk is egy természetesen U kezdőbetűs hagyományos cseh kocsmában.

Majdnem másfél hónapja vagyunk itt Wojciech-kel, a lengyel lakótársammal, akinek a nevét sokkal könnyebb kimondani, mint leírni. Baromi jól megvagyunk ketten az első pillanattól fogva egy közös lakásban úgy, hogy előtte soha nem találkoztunk. Egyáltalán nem magától értetődő dolog előbb ismerni meg a másik fizikai valójának működését, mint magát a másikat. Azért már mégiscsak 42 éves vagyok, nem 8 vagy 19, amikor nyaranta bentlakásos táborokba jártam. Még nem tudom a keresztnevét sem jól kiejteni, de öt nap után már rendkívül alacsony hibaszázalékkal tippelem meg a reggeli fürdőszoba-használatának időpontját. Van egy közös nyelvünk, az angol, ami egyikőnknek sem sajátja, és ezt használjuk egy mindkettőnk számára idegen fővárosban. Körülbelül pont azonos szinten nem tudunk angolul. Egy bentlakós valóságshow vagyunk kamera és a tizenakárhány fős tömegben való elvegyülés lehetősége nélkül. Itt nincsenek újonnan érkezők. Már ismerjük egymás alsóneműit a fregoliról. W.-nek szerencsére nincsenek az én életvitelemtől merőben idegen rigolyái: sem érthetetlen bizalmaskodásai, sem merev távolságtartása. Sokszor vagyunk az élet legkülönbözőbb területeit érintő kérdésekben egy véleményen, így naponta többször elhangzik mindkettőnk szájából, hogy: „me too”. Úgy mosunk, hogy miután én bepakoltam a szennyesemet a mosógépbe, ő is bepakolja az övét, és a végén az teregeti ki a tiszta ruhát, aki éppen otthon maradt. A kapszulát és az öblítőt első héten ő vette, én cserébe kétszer bevásároltam, és főztem két hagyományosan népi egytálételt. Már mindketten teregettünk egyszer. Nem szégyenkezem a bizonyos részeken elvékonyodott, kiszöszölődött alsóneműim miatt, és ő sem szégyenkezik az extra méretű macskamintás zoknija miatt. A gulyás sokkal jobban sikerült, mint a lecsó, a marhalábszárat együtt vettük a sarki henteslánynál. A lány nem beszélt angolul, W. pedig, aki amúgy egészen jól beszél csehül, azt pont nem tudta, hogy van a marha, így én jobb híján hangosan múztam és a lábszáramat ütögettem. Á, gulás, mondta a lány, és odacsapott egy kiló vérvörös húsdarabot a mérlegre. Főzünk, megterítek, együtt eszünk, mint egy szűkszavú család. W. elmosogat, kevés mosószerrel. W. nem tudja, hogy amikor magamra zárom az ajtót, akár több órán át képes vagyok egy anorexiás amerikai tinédzser vlogját nézni szörnyülködve és ámulattal, és én nem tudom, hogy amikor W. magára zárja az ajtót, képes a cseh–lengyel kézimeccs döntőjét nézni fülhallgatóval. Este kortárs magyar irodalomról és lengyel aktuálpolitikáról beszélgetünk. Sokat nevetünk, főleg azokon a szavakon, amelyeket egyik nyelven sem találunk megfelelőnek. W.-nek családja van, felesége és három saját gyereke, akikről sokszor mesél nekem szaporább légzéssel, mint egyéb témákról szokott. Én sokszor mesélek W.-nek a saját családomról, ami esetemben nem a férjet és a saját gyerekeket, hanem egy, a családi tűzhely melegét őrző élettársat, azaz Cserkeszt, Cserkesz fiát, valamint a még élő szülőmet és bátyámat jelenti, itt és ott egy-egy kutyával. Hogy én szaporábban beszélek-e olyankor, esetleg többet nézem-e a konyha jobb felső sarkát a megfelelő angol kifejezéseket keresve az áttétre és a Magyarországon igénybe vehető családi adókedvezményekre vonatkozóan, W. sosem fogja elárulni nekem. Azt azért szeretem megvárni, hogy W. menjen be a fürdőszobába, engedje meg a vizet, és én csak akkor megyek be a mellékhelyiségbe és kapcsolom fel a lámpával együtt a hangosan felzúgó szellőzőberendezést. Még másfél hónapom van, hogy befejezzem a regényt. Ennyit adtam magamnak, ennyit adott nekem a Visegrádi Alap.

2019-10-19 17:00:00