A meteorológia nagy tudású szakértőjeként hívták meg arra a globális felmelegedésről szóló konferenciára a tengerparti Európa Hotelbe, ahol aztán az a dolog történt, amelyre majd emlékezni fog egész életében. Azon a napon nem volt valahogy jó a gyomra, ezért úgy döntött, inkább sétál egyet a tengerparton, míg a többiek ebédelnek. Bár még nem érkezett el a nyári szezon, odakinn hétágra sütött a nap. Ezüstlött a végtelen föveny, valósággal szikrázott, ameddig a szem ellát, sehol egy lélek. Kicsit fújt a szél, de nem nagyon. Az egyedüli kellemetlenséget az a kép okozta, amelyet sehogy sem tudott elűzni. Előző este nézte a híradóban az arénában történt szerencsétlenséget, melyben a feldühödött bika a felhördülő közönség szeme láttára szarvára kapta a matadort, úgy rohant vele körbe, mint valami rongybabával.

Akkor megállt, épp valami pálca előtt, amelyet a víz vethetett partra. Felemelte, jól megnézte, majd ötletszerűen rajzolgatni kezdett vele a homokba. Megpróbálta leskiccelni a bikát, de nem volt ő ügyes ebben, nem igazán akart sikerülni. Ekkor egy idősebb szalmakalapos, sötét szemüveges férfit pillantott meg maga mellett. Nyakán bordó sál, felsőtestén csíkos matrózpóló, deréktól lefelé bő fehér gatya, lábán bakancs. Ezt a furcsa figurát meg mintha egyenest az ég rajzolta volna oda. A férfi mosolygott rá, majd elnézést kérve elvette a pálcát.

Pillanat alatt ott volt a bika a fövenyen. Aztán még valami furcsa, három-, négy- meg ötszög alakú, bikaszerű mitikus lények születtek, nyerítő lovak száguldoztak. Emberek rohangáltak dülledt szemekkel, mindkét rémült szemgolyójuk az arcuk egyik oldalán, más ugyanolyanok meg már a földön hevertek. A meteorológia szakértője gyorsan rájött, hogy ez az ember az ő kivetülő félelmét varázsolta oda a homokba, azonban mielőtt szólni tudott volna, a mester ugyanolyan széles mosollyal visszaadta a botot, udvariasan biccentett, majd szinte ugyanúgy eltűnt, ahogy érkezett.

Már csak a hátát lehetett látni elfelé menet.

Rövidesen egy középkorú pár érkezett cseverészve. A meteorológus arra kérte őket, hogy ne gyalogoljanak bele a rajzba, kerüljék meg azt. A boldog páros férfi tagja összevont szemöldökkel nézte egy darabig a figurákat, aztán elnevette magát.

– Eredeti Picasso – mondta angolul, miután továbbmentek.

A meteorológus csak állt ott az erősödő szélben, tenyerével a homlokán, dermedten a hirtelen felismeréstől. Kiáltani akart a Maestro után, de az már csak egy apró kis fekete ponttá zsugorodott a horizonton, aztán az a pontocska is elenyészett. Közben a szél erősödni kezdett, az érkező dagállyal magasabbak lettek a hullámok, egyre messzebbre csaptak ki a partra, végül elkezdtek belekapni az alkotásba. Nem sok idő múlva bokáig állt a meteorológia tudósa abban az átkozottul sistergő vízben, és semmi megoldás nem jutott eszébe.