Élettelen, poros vidéki utakat járok végig. A délutánt fullasztó hőség sújtja. A málló kis falvak lehúzva tartják a redőnyüket, azt remélve, hogy talán a lehűlés kiédesgeti az embereket este.

De én úton vagyok. Megint túlszaladt a történelmi érdeklődésem, emlékmű van valahol itt a vidéken, holnap már továbbutazom, ma dacolok a hőséggel, hogy odamenjek. De nem bukkan fel, gondosan elrejtik balsorsukat a magyarok.

Megint elhagyok egy tanyát, nyolc-kilenc kopott ház, dúsan virágzó kúszónövények, ragyogó fehér kis templom. Talán visszafordulnék, megelégednék azzal, hogy itt és most béke van, hogy vár engem is a hűvös este. Épp ekkor az út mellett meglátok egy feslett magyar zászlót, egy régi, ág nélküli májusfára van hanyagul rákötve. Egy kicsit tovább, egy cinkelt vasoszlopon lóg egy nagybetűs kartonlap: „dinnye”, odébb áll maga a bódé, kifakult vörös sátorlap, egy asztal, amin görögdinnyék vannak, ágyúgolyószerűen hevernek halomban. Megállok, odamegyek.

Az asztal mögött egy parasztnő, ötvenegynéhány éves. Alszik.

– Jó napot kívánok.

A nő felébred, zavartan körülnéz, majd kicsit elszégyelli magát.

– Hol járt az álmaiban?

– Nem ebben az országban.

Mosolyog. Felvesz egy dinnyét, megmutatja.

– Kér? Ez friss, igazi magyar görögdinnye.

Előszed egy óriási kést, egyetlen vágással kettévágja a dinnyét, szeletelni kezd, és kínál egy darabot az igazi görög magyardinnyéből.

– Kóstolja meg! Ezek a legédesebbek a környéken.

Tenyérével egy kis ülőkére paskol, amely mellette áll. Leülök, beleharapok a dinnyébe. Várakozással néz rám.

Bólintok.

– Nagyon finom. Megveszem. De nem ezért álltam meg.

– Hanem?

– Keresem az emlékművet. Ismeri?

– Miért akarná látni?

– Történész vagyok. Ha megtudom, hogy valahol van emlékmű, odamegyek, hogy megnézzem.

– Erről le kellene szoknia.

Meglepve nézek rá.

– A történelem elmúlt, ugye? Az egyetlen dolog, amit tanultunk belőle, hogy soha semmit nem tanultunk belőle.

Olvasta valahol? Ennyi a történelmi tudatossága…

– Tudja, házas voltam. A férjem kedves volt, de uralkodó is. Nagy tartozásaink lettek, elváltam tőle, és csak úgy tudtam túlélni, hogy a földem egy nagy részét eladtam.

Nem értem, hogy miért akarja mindenki elmesélni nekem a saját élettörténetének a legrosszabb részét.

– De semmit nem tanult belőle?

Megijedek a saját szavaimtól. Nem akartam megbántani. De kitör belőle a nevetés.

– De jó, de jó volt! Nem, nem, semmit nem tanultam belőle, másik férfit is szereztem!

Kacsint.

– Túl kell élni, ugye? A férjem termeli a dinnyét, aztán én adom el. Szegények vagyunk, de boldogok is, Isten adott egy kis bölcsességet.

– Saját tapasztalatából is ered.

Gondolkodva néz az út távoli oldalára.

– Buta voltam, igaza van. Kemény, de hasznos lecke volt.

Majd hátrafordul.

– Az emlékmű ott van, az akácok mögött.

– Miért nincs jelezve?

– De, van.

Mosolyog.

– Bocsánat, de ilyen közel van, és mégsem tud semmit mondani róla?

Kis csend.

– Én csak keveset jártam iskolába. Tudok olvasni, írni, számolni, de a többit hasztalannak tartottam, nem sokat érdekelt, talán...

– …erről le kellene szoknia - utánzom.

Felkacag.

Az akácokra mutatok.

– Ott mi látható?

– Nem sok. Egy kopott tábla. Egy dupla kereszt. Pár halvány térkép. Időnként furcsa embercsoportok járnak ott, zászlókkal, szimbólumokkal, szomorúsággal. Régen nagyobb volt az ország, ugye?

– A magyarok csak túl későn váltak el uralkodó férjüktől.

Villámgyorsan vág, lengeti a kést, majd ad nekem egy újabb dinnyedarabot.

– Nagyon sajnálom, de szerencsére itt és most béke van. És dinnye is.

A hallgatásunk beleegyezés.

Mindkét karomban dinnyével megyek vissza az autómhoz. Pepecselve nyitom ki a csomagtartót, beleteszem a dinnyéimet. Visszafordulok, az akácokra nézek. Mára mennyire fontos a régi magyar nemzeti balsors? Túl kell élni, ugye?

Kinyitom a kocsi ajtaját. A nő áll a bódé előtt. Integetek búcsúzóul, beülök a kocsiba, elindítom a motort. A tükörben látom, hogy a nő odamegy a vasoszlophoz, leveszi a „dinnye” feliratot. Mögüle előkerül egy kis, barna keretes tábla.