1945. január huszadika környékén visszatértek a gettósítást átvészelő lakók a Bulcsú utcába. Korlenyomatként vésődtek a ház falaiba, valamint zsidók és nem zsidók emlékeinek szövevényébe a nyilas, majd a kommunista hatalom által fémjelzett diktatúrajelképek. A ház lepusztult, de sérülten is működött tovább. A hallgatás és némaság uralkodott a ház bérlői között, ahelyett, hogy a megbocsátás lehetőségén munkálkodtak volna. Valamennyi lakó lelkében visszafordíthatatlan folyamatokat keltett a tétlenség, a közöny, a sorakoztatás, a feszült várakozás fojtogató emlékterhe, amelyet mélyen elnyomva magukban, csak évekkel, évtizedekkel később voltak képesek felidézni.

Lassan újra megtelt élettel a város. A Lehel út frontján, mint ahogyan a házunk előtti szakaszokban is, az agyonbombázott építményeket eltávolították. Új házak sorát húzták fel. A Bulcsú utca harmadik nagy generációja az ötvenes-hatvanas években költözött be. Voltak olyanok, akik valamilyen rokonság miatt jöttek ide, és voltak teljesen új lakók is. Szinte mindenki beszélő viszonyban volt egymással, mégis inkább az emeletek közötti szinkron párbeszéd volt jellemző. Míg az ötvenes évekig a különböző társadalmi osztályokhoz tartozók szót értése volt jellemző az emeletek közötti viszonyrendszerben, addig az ezt követő években már csak a térbeli mellérendeltség határozta meg, hogy ki kivel beszélget, vagy, hogy milyen történet kapcsolja össze őket.

A legnagyobb pezsgés a negyedik emeleten volt. Elza mama, Soltész néni, Gizi néni, Kiss néni közös terefere-derékszögei rajzolták ki a legbensőségesebb szomszédi viszonyt. Általánosnak mondható, hogy nap mint nap átvágtak a gangon egymás lakásaiba, beszélgettek, süteményeket kínáltak egymásnak, recepteket cseréltek stb. A társasház funkciójának megfelelően éltek a házban. A gyerekek, köztük Apu is, a második emeleten játszottak, zenéltek a rács előtt, máskor pedig az udvaron fociztak. Mivel az ostrom alatt szétbombázták a házakat és kevés volt a lakás, a hetvenes évekig jellemző volt a társbérlet intézménye. Kivételt a társbérleti rendelet alól ebben a házban csak az olyan kis, északi oldalon lévő lakások tulajdonosainak engedélyeztek, amelyeknek csak az udvar felé nyíló ablakaik voltak. Ezek a lakások fele akkorák, mint a mi lakásunk frontján lévő emeleti lakások.

A „hírességek” – Ungváryt kivéve – a hatvanas évek vége felé elköltöztek. Ungváry a hetvenes években a ház közös képviselője volt. Az ő és Giczi Feri házmester irányításával a házat szép lassan helyrehozták. A pincéket átalakították, a padlásteret kitakarították. Giczi halála után neje, M. vette át a házmesterséget. Talán két évig végezhette a munkát. Mikor abbahagyta, a házban megszűnt a házmesterség. Gicziék idején, a házban még volt egyfajta belső közösségi viszony, a lakók összejártak, beszélgettek, teáztak a gangon, a gyerekek – köztük én is – az udvar poroló részén játszottunk. Versenyeztünk, hogy ki szalad gyorsabban le a negyedik emeletről. Szatyorba töltöttünk vizet, összecsomóztuk, majd kihajítottuk az emeletről az udvarra. A nagy robajt követően mindig vihogtunk. Cérnaszálakat kötöttünk a negyedik emelet korlátelemétől a Sipos Kati fölszinti lakása előtt álló székig; katonákat engedtük le rajta, amik hol végigfutották a cérna pályájának vonalát – ekkor óriási csattanással a székhez csapódtak, mire Kati azonnal kiszaladt és üvöltött velünk –, hol pedig már hamarabb leestek. Szomorúan konstatáltuk, hogy szilánkokra törtek a figuráink. A „gang-nagyik” eközben a negyediken egymás mellett sorakoztak. Mutogatták egymásnak virágaikat és kibeszéltek mindenkit. Amint közelebb kerültünk Gergő barátommal hozzájuk, azonnal elhallgattak. Lajos, aki az ötödik emeleten lakott, ami átvezető volt a padlástérre (régen mosókonyha), ha megelégelte a negyedik emeleti front pletykaáradatát, kinyitotta az ablakot és rájuk üvöltött: „Kuss, kurvák!”

„Vagy nézd meg Gombos nénit. Milyen szép csendben van, de míg élt a férje… Hát, annak volt egy fia, ez az én kollégámmal járt együtt iskolába. Na, annak az apja is állandóan ivott. Hát nemegyszer csinált olyat, hogy kirohant a gangra, átvetette magát a korláton, hogy kiugrik. Az asszony kijött kombinéban, lecibálta, hogy ne ugorjon ki, majd becibálta, hogy tovább ittak, vagy mit tudom én. Aztán a Gombosné jött ki kombinéban, hogy leugrik a korlátról. Jaj, ne tudd meg! Volt itt ilyen bőven.”[1]

A jelenkori Bulcsú utca 21/A számú ház karakteres képe a lakótársi viszony szempontjából elhalványult. Ennek persze oka lehet, hogy a bérlők sűrűn váltják egymást, az idősebb lakók, két néni kivételével, az elmúlt években meghaltak. Mindezzel együtt a zárkózottság és az egymással való törődés hiánya jellemzi a házat, amely szinte teljesen semlegessé teszi a lakóközösség életét. Megszűnt a gang sajátos optikai tere, a lakók kerülik egymást. A liftben közösen eltöltött másodpercek közben feltűnő vagy visszatükröződő arcokból unalom és közöny árad. Szinte senki sem tud a másikról semmit. Ha olykor kijön egy-egy lakó és a rácsra támaszkodva lenéz az udvarra, az sem tart pár percnél tovább. Amikor kint állnak, vizuális és fizikai szempontból is csak részletei a gangrács gyönyörű egyszerűségének.

Azokban a helyzetekben viszont, amikor valami „fontos” dolog történik és az emeletek végigbarangolásán keresztül egy vagy több lakó eljut a másikhoz, dialógus alakul ki közöttük: az addig a gang díszleteként funkcionáló lakók egyszeriben organikus közösséggé formálódnak. Ilyenkor a lépések útvonalai összekötik a szem röppályájának mozgását, a gangtér elemei átrajzolják egymást, miközben a lakók – egy időre megfeledkezve lakásukba zárult introvertáltságukról – társas létet folytatnak. Az utóbbi években csak egy-két ilyen alkalom volt. A lakók azon része, akik félelmükből fakadóan bezárják az ajtajukat, az ablakukat fedő fehér csipkefüggönyök mögül lesnek ki néha a gangra, hátha történik valami. Általában semmi.