Az intézkedésekre a pincében került sor. Mindnyájan tudták, de egyikük sem akarta elhinni; az emberek már csak ilyenek. Minél hátborzongatóbb és félelmetesebb valami, annál jobban működnek a szemellenzők. Ezért fölösleges elrejtőznöd, ha valami igazán hajmeresztőt csinálsz. Bárhol megteheted, még egy szállodában is, ahol ébren fekszenek a szobáikban, és reménykednek, hogy nem az ő emeletükön áll meg a lift. Senki nem zárta kulcsra az ajtókat, a kliensek szabadon járkálhattak dohányozva a folyosókon, és még amikor levittük őket a pincébe, ahol alig győztük leslagozni a nyomokat, akkor sem hitték el. Igazgatták a hajukat, félszegen mosolyogtak, sőt megpróbáltak elcsevegni az őrökkel. „Mi újság, elvtársak? Hogy halad a földreform?” És amikor rájuk förmedtek, hogy pofa be, akkor zavarukban idiótán néztek.

Egyszer megengedtem magamnak egy tréfát. Éppen nem volt sok teendő, s én elszórakoztam a Jusszokoviccsal, aki nem ismert, én viszont tudtam róla egy s mást. Levettem a csörömpölő plecsnikkel teleaggatott zubbonyomat és a kötényt, kölcsönvettem egy őrvezetői zubbonyt, és fölmentem a nyolcadikra. Pacal elvtárs, ahogy akkor emlegettük, már várt az ágy mellett állva; egészen el volt szürkülve az orra környéke, de megjátszotta a rezzenéstelenül higgadtat. Mindenki valami különleges és drámai dolognak tartja a saját végét, aminek méltósággal kell elébe állnia. Közben meg… Hát igen.

Nem kellett semmit mondanom, elég volt egy fejmozdulat, és máris az óra­szíjával (olcsó Vremjája volt) babrált; levette és rárakta a búcsúlevelekre – amelyeket azután persze elégettünk; itt szívrohamban vagy tüdőembóliában haltak meg az emberek. És amikor lefelé mentünk ezzel a rozzant lifttel, ráhunyorítottam, és azt mondtam: – Na, ne nézz olyan bánatosan, Grigorij, mindjárt túl leszel rajta. Mit csinálnak a gyerkőcök? Jól van a kis Jurij meg a szép Anuska? Elboldogulnak az új pónival? Csoda egy lovacska, nem?

Akkor fölvetette azt a trockista fejét, torkon ragadta saját magát, és kinyitotta a száját, mintha valaki meglazította volna a hurkot. Ott volt előttem maga a két lábon járó hitetlenkedés, és a szemében, amelybe beköltözött már a halál, föl­izzott egy aprócska reményparázs. – Ismered a gyerekeimet? Hogyhogy, elvtárs; honnan? Találkoztunk már? Povarovóba valósi vagy?

Most sem tudom, hol a csudában van az, én Szuzdalból jöttem, de egy csomó tájszólást tudok utánozni. Úgyhogy azt mondtam: – Nem, nem vagyok povarovói. De a feleségem, akit csak úgy feszít a sok édes tej, ő ott született a porfészketekben. Álomba dúdolt téged, és kopaszra nyírta a fejedet, amikor tetves voltál. – Nevetve a vállára csaptam. – Ő a nővéred, te tökfej! Ha ott lettél volna az esküvőnkön, most tudnád!

Mozgatta ugyan a cserepes ajkait, de még nem tudott egy szót sem kinyögni. Megállt a lift, továbbdöcögött, újra megállt: az egész elgyakott cári vircsaft szimbóluma; az uraságoknak állandóan szorulásuk volt a pástétomos süteményeiktől. Aztán Jusszokovics ezt dadogta: – Te vagy Blohin? Vaszilij Mihajlovics Blohin?

Fejcsóválva nézegette az őrvezető verejtékétől bűzlő, avas zubbonyt, amelyen mindössze egy fogpiszkáló volt a rangjelzés.

– Nem, ez nem lehet; a sógorom, Vaszilij nagykutya, hallottam, hadnagy, sőt talán őrnagy a Csekában. Egy csomó levelet írtunk neki, de hát egy ilyen elfoglalt ember, hogy is lenne ideje…

Valósággal rekedt lett az izgalomtól!

A tükrös sarokban a végtelenségig megsokszorozódott a képünk; ezer őr vigyorgott ezer delikvens holtsápadt képébe, ez a kis szarjankó meg úgy tördelte a kezét, hogy ropogott.

– Az ég szerelmére, vigyél ki innen, Vaszilij! – suttogta nedves szemmel. – Szeretném még egyszer látni a feleségemet. Gondolj a kis unokaöcsédre, az édes unokahúgocskádra; lelépünk külföldre, esküszöm. Ez az egész egy félre­értés, ez az átkozott Bergyicsev, a patikus, aki majdnem megölt minket a placebóival, ez mártott be minket. Mert fáj a foga a földünkre, az almáskertre! Rokonok vagyunk, Vaszilij! Isten nevére kérlek, légy emberséges! Az esküvőnkre se jöttetek el.

– Hát igen… – mondtam, amikor végre leérkeztünk a pincébe. Félrehúztam a tolórácsot, és intettem neki. – Isten nevében itt már rég nem történik semmi, Grigorij. Le lett cserélve a cégvezetőség, ha nem tudnád. Egyébként Bergyicsev doktorról is hallottam már, nemsokára alaposan meg fogjuk mogyorózni, légy nyugodt. De most először is kiviszlek innen. Mi másért is hoztalak volna ide? Menj csak nyugodtan tovább, tegyél úgy, mintha hozzám tartoznál. Ezen a részlegen mindenki olyan hülye, hogy észre sem fognak venni semmit. Arra hátra, jobbra…

Az ablaktalan előtérben aztán a legtöbben elbizonytalanodva megtorpannak, hiába a szép georgiai szőnyeg meg a Nataljámtól ajándékba kapott baden-badeni jugendstil lámpa. Az íróasztalon csiszolt üvegpalack két aranyszegélyű pohárral, de az állófogason ott lóg a munkaöltözetem: a kötény, duplán cserzett kecskebőrből, a külső oldala mindig jól bezsírozva, a bőrsapka és a hosszú szárú kesztyű, amely szabadon hagyja a jobb mutatóujjat. Hát ez így persze halálszagot áraszt.

A világítóaknán át napközben látni lehetett a járdarácsra lépő gyalogosok cipőtalpát, és egy acélajtó mögött volt a csempézett munkaszoba, a hotel egykori hűtőkamrája. A lefolyó fölött villanykörte lógott, a falon pedig egy összetekert slag; sokan felfúvódtak ettől a látványtól, vagy reszketve belekapaszkodtak a saját gallérjukba. Általában csak azok nem reszkettek, akik maguk is öltek már. De hogy valaki igazán pánikoljon, az ritkán fordult elő; nem csoda azok után a kihallgatások és különleges kezelések után. Véres citromoknak hívtuk őket, és mindegyikük tudta, mi vár rá itt.

De adhat munkát a rettegésroham is, mert végül csak a reflexek győznek, és akkor alig lehet elég gyorsnak lenni. Az én kedves sógorom azonban nem torpant meg; ellenkezőleg, neki, ahogy mondani szokás, hívogatóan simult a talpa alá a jövő, és miután átlépte a jóformán már csak szögek alkotta tölgyfa küszöböt – szinte mindenki, bármekkora önuralmat igyekezett is mutatni, megbotlott az utolsó lépésnél –, hátrafordult, és engem keresett a tekintetével. Félénken mosolygott; rövid fogai mint az én Nataljámé, és én rámutattam a fehér falra, amelyről vízgyöngyök gördültek le. – Ott az ajtó. – Aztán kihúztam a zsebemből a Waltheremet, és kivittem Jusszokovicsot.

Nincs ennél jobb pisztoly erre a munkára, szentigaz. Akár egy kis teherhordó szamár, amely a hátán cipeli az éjszakát, és sose merül ki. Volt belőle egy egész kofferre valóm. Három-, négyszáz népellenséget is elintézhetsz vele egy nap, és soha nem forróbb a tapintása, mint a héjában főtt krumplié, amit télen az iskolába menő gyerekek kabátzsebébe dugnak, hogy melegítse őket. Nem úgy, mint a mi Tokarevünk, amely folyton elakad, a Waltherem egyetlenegyszer sem hagyott cserben; soha egy defekt vagy csőrobbanás, soha; ezt el kell ismerni a németekről: borzalmasan néznek ki az asszonyaik, olyanok, mint a hagymák, de a fegyvereik iszonyú jól passzolnak a kezedbe.

[...]

TATÁR SÁNDOR fordítása

(Foto: Gerhard Leber/imago)