A fantomnyáj lemészárlása
Minden nap a semmié. A tájon fémes bevonat.
Rémregényt firkál rá a ködből kitörő varjúhad.
Szemétágyásból kitörő csontfa,
ólomfelhőkbe döfő vértorony.
Hogy mi nyomaszt és mégis mi tart itt,
attól tartok, meg nem mondhatom.
Ezernyi ázott barna inda háza – gyökérviskó,
ezernyi ázott délután ágya.
A november a mészárosok majálisa.
Óvilági festményhentesek;
borszínű arcuk tükör az üstnek.
Rózsás húst kockáznak és buzgón kevernek.
A ködnyáj már a határon barangol,
velük csúszom át az éjszakába –
mélypontom mindenki más röpte,
közönyöm mások örök izzása.
Ezernyi ázott délután nyűge, kénes és savas párája,
belefolyni egy látszathalálba, belesüllyedni az álom tavába.
Éjjel minden sarok vigalmi negyed,
mulatnak benne a páraemberek.
A borba mártott emlékcafat a torkukon akad,
akváriumtükörben úsznak át rajtuk
a kifoghatatlan aranyhalak.
Ezernyi ázott délután pompája, patinája és pazarlása,
vérmes nagyurak lucskos cobolyprémje és szőlőkoszorúja.
Undorból fakad a legmélyebb tisztelet:
pocsolyában nézem a tükörképemet.
Minden kőbe vésett, ami efemer –
a legalja fölénye úgyis leteper.
Ezernyi ázott rét Betleheme, a felhők kápolnája,
vértócsában a fantomnyáj vigadozása.
Az ellőtt állatok talpa táncra áll,
megdermed a kép és megdermed a táj.
Hogy konzerváljam, amit más gyanútlan eléget –
Makacs gyümölcsöt feloldani
komótosan a sűrű zselének.