Damien

„Brayleetől fél, a következő órától, a következő naptól, attól, hogy sosem lesz vége” – a Jelenkor májusi számát Bartók Imre regényrészletével ajánljuk.
Bartók Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>
Meg sem lepődik, hogy a Gateway Arch alatt is el kell sétálnia, hogy a sors, a vakvéletlen vagy az útvonaltervező vezette erre, nem tudja, mindössze annyit tud, hogy messze még a cél, de nem számít, idő, mint a tenger, neki legalábbis tengernyi ideje van, akkora sótartalommal, hogy ha el is engedi magát, úgy lebeg a tetején, mint egy kibelezett Steinway. Az emlékmű alatt a magasba fordítja tekintetét, a délutáni nap fénye kiszámíthatatlanul cikázik az irdatlan acélszerkezet két szára között, melyek földöntúli energiák gyűjtőhelyének tűnnek. Damien még egyszer a telefonjára pillant, rá kell fordulnia a Locust Streetre, majd onnan még egy kanyar jobb kéz felé, és a Vandeventernél meg fogja találni a megadott címet, este hat órára ígérte magát az applikációban, ötven perce van, az útvonaltervező is pontosan ennyit jósolt, nem számolva azzal, hogy egyébként sietni szokott, hiába az a tengernyi idő, a lába, úgy tűnik, nem tud róla, a végtagjainak egészen más az időérzékelése, mert amíg a keze ráérősen, a legnagyobb nyugalommal teszi a lépéseket a tábla fölött, addig a lába szélsebesen viszi bárhová, kissé csámpás, kacsázó mozgással, túlságosan járatva közben a fenekét, ami miatt gyerekkorában csúfolták, azóta megtanulta, hogyan igazítsa ki a medencéjét, mégsem szabadulhat egészen a régi szokástól, elhalad néhány belvárosi étterem előtt, már gyűlnek a vendégek, elmegy egy szupermarket mellett, ahonnan egy talpig harci díszbe öltözött és gázmaszkot viselő alak tolja ki a kizárólag babkonzervvel dugig tömött bevásárlókocsiját, és arra gondol, hogy ez Amerika, a prepperek Valhallája, ez a büszkén vállalt, világvégi paranoia, amely éppen békeidőben találja meg igazolását, hiszen később, vagyis az „Esemény” után mi értelme volna a fejvesztett készülődésnek, a gázmaszkos továbbgördül, hazamegy, hol lakhat, közben alig néhány lépésre innen a kertvárosban úgy locsolják kertjeiket a műanyag székeikhez ragasztott nyugdíjasok, hogy eszükbe sem jut felállni, ez Amerika, Európa sajátos torzképe, jóindulatú kitüremkedése, autók dudálnak körülötte, taxik araszolnak előre, két utcagyerek úgy rohan el mellette, hogy talán szándékosan, talán véletlenül belekapnak az oldalába, megnézi, megvan-e még a tárcája, ez Amerika, nem kell rögtön megijedni, mondja magának, különösen most, különösen ma este nem.
Odafigyel a járására, ezt is tanulni kell, mindent újratanulni, mint a megnyitásokat. Kevesen gyalogolnak jól, és ő szeretne közéjük tartozni, érzi, vannak még hiányosságai. Hol gyorsít a léptein, hol lassít, mintha ezzel a szabálytalan ritmikával meghajlíthatná maga körül a teret. Végigmegy a Locust Streeten, aztán jobb kanyar, és jöhet a Vandeventer. Amikor megtalálja a címet, még nem csenget, inkább tesz egy kört a ház körül. Aztán még egyet és még egyet. Ráérünk, ameddig lehet, minden haladék számít. A ház szabályos négyszög, minden oldala nyolcvankilenc lépés. Éppen annyival hamarabb ért ide, hogy ez a kis felmérő beleférjen. Húszemeletes, kávébarna lakómonstrum, a belsejében, úgy képzeli, poliészterszőnyegekkel borított folyosókkal, amelyeken kegyetlenül zúgnak a meghibásodott légkondicionálók. Kétszobás otthonok, gyönge szigetelés, rossz vezetékhálózat. Egy kudarcba fulladt bérlakásprogram mementója. Mintha egy másik városba került volna, pedig ez is St. Louis, és a Sheldon Hall sincs messze. Húsz emelet, a régiós családstatisztikák alapján szintenként ötven lakóval. Nevek, tulajdonnevek, amelyeket nem ismer és nem is fog megismerni, egyet kivéve. Braylee Morin. Ezernyi név a táblán, egy egész falujegyzék, de hamar megtalálja. Megnyomja a csengőt.
Senki sem szól bele, de az ajtó kinyílik. Tudja, hogy a hatodik emeletre kell mennie. A hallban oldalt recepciós pult, a biztonsági őr hűlt helye. Mintha kávéillatot érezne. Úgy képzeli, éjszakánként a ház gyerekei bújócskáznak a földszinten, egy lépcső vezet le a régi kazánházba, ahová csak a legbátrabbak mernek bemenni. Damien átvág az előtéren, és megcélozza a szemközti liftet. A liftajtó félig nyitva, de amikor be akar lépni, látja, hogy egy hobó fekszik a padlón néhány üres sörösüveg, bevásárlószatyrok, fahasábok között, a szabad ország padlóján, halkan szuszogva. Némi tanakodás után belép mellé, megnyomja a hatodik emelet gombját, de nem történik semmi.
Kilép a liftből, és elindul a lépcsőn. Minden fordulóban szemét és mocsok fogadja. A kompozíciók a maguk nemében hibátlanok; mintha nem is élő emberek hagyták volna maguk után ezt a sok rongyot, ételmaradékot, tűt, vattát, óvszert és üveget, mintha ezeket a tárgyakat sosem használták volna, és csak egy lelkiismeretes díszlettervező keze munkáját dicsérnék. Minden fordulóban zárt ajtók mellett halad el. Néhol tévé hangjait hallja kiszűrődni az ajtó alól, valahol kiabálnak, nem durván, inkább mintha egy anya szólongatná a szomszéd szobában trambulinozó gyerekét. Ez az út a magasba kimerítőbb, mint az, amelyen évek óta jár. Van benne együttérzés, de nem a sajnálat húzza le a szívét; Brayleetől fél, a következő órától, a következő naptól, attól, hogy sosem lesz vége. Nem szeret repülni, nem szeret így elrugaszkodni a földtől. Fougères-re gondol, a patakra, a fára, amelybe a túrázók belevésték a monogramjukat. Sokat gondolt rá, hogy ő is megtegye, de nem volt hozzá bátorsága; mintha mindaz, amit a szülőhelye kínált, csak mások, a vendégek számára lett volna elérhető, neki pedig a házzal kellett beérnie, a szobájával, a reggelekkel és az estékkel. A folyók, völgyek, malomellenőrök országa, kétségkívül másmilyen, mint az, ahol most jár, és mégis hozta magával, bárhová néz, ezt látja, folyókat, völgyeket, a malomellenőr pedig immár ő maga, ezért nőtt fel, ezért jött el idáig.
Virág nyiladozik a fejében, amikor felér a hatodik emeletre. Még egy pillantást vet az alkalmazásra, hogy biztosan jó helyen jár, aztán kitárja az ajtót, belép, behúzza maga után.
Takaros lakásba érkezik. Nyoma sincs az alvilági díszleteknek, amelyekkel a lépcsőházban találkozott, egyedül a félhomályt találja természetellenesnek, ahogy körülnéz az előszobában; nem égnek lámpák, oldalról esik be némi napfény, megvilágítva a levegőben kavargó porszemcséket. A fogas mellett fotót szögeztek a falra. Papa, mama, kislány. A szülők feketék, a gyerek fehér.
Belép a nappaliba.
Egy fekete lány fekszik a kanapén. Szeme lehunyva, ormótlan fejhallgató a fején. Damien nem hallja, hogy bármi is szólna belőle.
Nem akarja sürgetni, nincs miért. Áll a küszöbön, vár, szemlélődik. Nem aludhatott el ilyen hamar, ha egyszer az előbb nyitotta ki neki az ajtót. Tudnia kell, hogy megérkezett, mégsem mozdul. Percek telnek el. Marlice-ra gondol, hogy mit mondjon neki. Aztán Chilenére. Hogy vajon miért nem beszélt nekik soha a Tashmitumról. Hogy mit szólnának hozzá, ha szólnának egyáltalán bármit is. Büszkék volnának rá? Megítélnék miatta? Ugyanazt gondolnák egyáltalán? Nem tudja, mit tartanak erről az emberek. Biztosan léteznek csatornák, fórumok, ahol szó van róla, ő mindenesetre nem látogatja ezeket.
Megtesz egy lépést. A lány melegítőt visel, rajta sablonos angyalszárnyak, angyal nélkül. Közönséges darab, de mintha új lenne. Braylee sovány, de egészségesnek tűnik. Szoborszerű, ébenfekete arc, lendületesen befont copfok. Csak most látja meg a betegség jeleit, ahogy fölé hajol, bár nem olyan súlyos, mint amire számított. A koponyáját mintha túlméretezték volna, de ha nem tudná, hogy mit keressen, észre sem veszi. Ez minden, nem vesz el a szépségéből. Egyelőre beéri ennyivel. Elég széles a kanapé, úgyhogy leül mellé. Alig néhány centire vannak egymástól, de a lány még mindig nem mozdul.
Aztán kinyitja a szemét; mintha nem emberi testrészt látna, hanem földtörténeti maradványt, egykor forró és viszkózus, mostanra majdnem teljesen kihűlt kőzetet.
– Hello, Braylee – mondja Damien. – Remélem, nem zavar az akcentusom.
Braylee leveszi a fejhallgatóját. Egy darabig a kezében tartja, aztán átnyújtja neki. Damien néhány másodpercig tétovázik, de végül felteszi.
[…]
(Bélyegkép: Valuska Gábor / Forrás: Litera)