Darvasi László írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Az amerikai nő nevelőapját Jonathan Bellnek hívták, és ha a lehetségesnél valamivel több whiskyt ivott, ami inkább ritkán fordult elő, de azért volt rá precedens, a karácsonykor mindig működésbe helyezett téglaberakásos vintage kandallónak támaszkodva két kortyintás között azzal kérkedett egyre lassulóbb tempóban, hogy az egyik távoli rokona fedezte föl a telefont. A nagyságos Bell papa. Kocog a jégkocka, egy kézbe illő kagylóval mutatják be a modern metafizika vívmányát. Nem emberrel beszélsz, hanem az illúziójával. Az a helyzet, hogy a valóságot sokan szólítják, de a valóság keveseknek ad választ. A kommunikáció történetéhez tartozik az is, hogy az ember, aki folyton és kényszeresen be akar számolni élete jelentékeny és annál is jelentéktelenebb eseményeiről, csaknem mindenről voltaképpen, olyan dolgokról számol be, amelyek senkit sem érdekelnek, még őt magát sem, és a közlés érdekében redukálja az identitását, más leszel, ha beszélsz, nem olyan vagy, amikor megszólalsz. A kiejtett szó megváltoztat.

A kommunikáció története a személyiség folyamatos átalakulása is. Lecsorog a napra tett süteménymáz. A kommunikáció nyílt árulás, az alkalmazkodás üdve. Az emberi arc repedt szakadékából az elme üzeneteket küld: füstjelet, síp sikítását, dudaszót. A harsonát használó szájból előbb boríték lesz, aztán csak szimpla hang, zümmögés, képernyő villódzása, de azt már később, csak a kilencvenes években gondolta az amerikai nő,

pittyenés.

Message.

Pittyenés,

message.

Message.

Aztán beköszönt a lájk is. Lájk. Message. Lájk.

Volt egy tag, riasztót szerelt a postaládájára még a hatvanas években, Jerry, aki előbb jól beszart minden egyes levélbedobás után, később megszokta. A postás hamar megszokja a továbbítás érzését, ő nincs is. Aztán néha, kibaszásból, a postaláda mellé tette a levelet. Pedig esett.

Ja, vezeték. Haladok az Óceán mélyén, küldök ezt-azt, mindent.

Az amerikai nő anyja, Mary-Lee volt a legelbűvölőbb nőszemély, akit valaha látott, később is megtartotta ezt a véleményét, az emberi esztétikum rendkívül vonzó, leginkább igéző változatát képviselte. Legalább egy óráig tudott szopogatni egy cukorkát, ami Kisernának soha nem sikerült. Még egy uszkár bőrpóráza is illett volna hozzá. Nem Suzy Parker vagy Marilyn Monroe, inkább Vermeer fülbevalós lánya. Vagy a szép Cecilia Gallerani, a hermelines szerető. Ha már hasonlíthatja Mary-Lee-t az amerikai nő valakihez. Ilyen vonzó arcot ő addig nem látott, pedig Kiserna nyolcéves koráig színésznők, kifejezetten és nyilvánvalóan tetszetős, magukra adó emberek között élt a budapesti Visegrádi utcában, ahol az édesanyja táncot tanított.

Édesanyám tánctanár volt.

Édesanyám tánclépéseket mutatott be.

Mary-Lee, hogy neked milyen gyönyörű szád van.

Ezekből az ajkakból valószerűtlenül mély hangok érkeztek, valamint hozzájuk semmiképpen sem illő cigarettafüst, tört fogfény, mentaillat. Az amerikai nőnek nem volt igazi testvére. Legalábbis az Egyesült Államokban nem tudott ilyen vérségi kapcsolatról. Őt 1957-ben hivatalosan örökbe fogadták Ausztriában, ahol húsz évvel korábban üdvözült extázisban ölelte keblére a Führert az osztrák nép, minden ablakba és kopottzöld zsalugáter oldalára föltűzték a frissiben szőtt, horgolt, festett, varrt horogkeresztes zászlót, és levitték rázogatni az utcákra,

heil Hitler,

heil Hitler,

heil.

Ha lett volna testvére az amerikai nőnek, semmiképpen sem fogadják örökbe. Akkor ez nem olyan dilemma lenne, ami föloldható, úgynevezett diszjunkció lett volna. Persze, ha az ő örökbefogadása után esik teherbe a mostohaanyja, Mary-Lee, más a helyzet. Még az örökbefogadás előtt átköltöztek Európából, konkrétan Ausztriából az Újvilágba. Mr. Bell teljesen természetesen úgy mondta, haza. Hazamegyünk, kislányom. Az Amerikai Egyesült Államok, a csodás keleti part, Bostontól Jacksonville-ig kanyarog a homokkal szórt, sziklavárosokkal tarkított parti fövenyszőnyeg. Az ember szabad, tettre kész országa, birodalma, az új Néróland. Megnyertük a világháborút is, nem? Kiserna még úgy tanulta, hogy azt a szovjetek nyerték meg. Nem messze tüskézi az eget New York, majd Washington játssza az eszét, kicsivel magasabban Boston, egy monumentális teabár, majd megérted, ott pompázik a Harvard különben. Amerikában minden minta, amit meg tudtak haladni. Nagy erény, hogy az is lehet, amit nem képzelsz el. És pontosan az lesz. Kelet? Az is lesz, ami nem elképzelhető, csak ennyi a distancia, de ha belegondol az ember, ez elég jelentékeny különbség. Ellopod a homokozó formát, és fölhasználod.

Az orange-i kertjükben állt egy igazán jelentéktelen juharfa, egyébként nincs jelentéktelen fácska, egy szóra sem érdemes emberi lény vagy fűszál. Vagyis ennek a fának sem volt valamirevaló sorsa, úgy tűnt legalábbis, de jobb, ha azt mondja ő, az amerikai nő, hogy küldetése lehetett mégis. Volt. Mire lennél te ok a teremtésben, fontoljuk meg, bébi.

Annak a kicsiny fának az ágaira még apró lányként szalagokat és birkaszem nagyságú selyemcsomókat kötött, mindenféle színben lógtak és lengedeztek, csillogtak és villogtak. Az előre kikészített kerti székekbe beleültette az anyját meg az apját, Mr. Bellt és Mary-Lee-t, éppen a juharfa elé helyezte őket. Az eseményt érdeklődve figyelte a kerti rigó. A kislány tízéves se volt, tökéletes álmai és tökéletes vágyai voltak. Majd elnyújtott hangon, ahogy a templomban beszélnek a felnőttek, kijelentette, most olvas nekik,

Mom,

Daddy,

olvasok nektek.

Nehéz volt a könyv, lapozott.

Remegett a gyönge kis keze, ahogy tartotta.

Nyilván el akarta őket kápráztatni, angolul, vagyis egy folyó nyelvén beszélek, a csilkotin indiánok földjén vágtat a víz. A patak tele van kanadai pisztránggal, sügérrel, csukával, de már angolul is csobog. Angol örvény, hullám, angol hab. Egy ideig folyamatosan és megszállottan akarta meggyőzni Mr. Bellt és Mary-Lee-t, hogy helyesen döntöttek, amikor magukhoz vették a bécsi pokolban. A tiétek vagyok. Nem mintha azoknak kétségük lett volna efelől. Nem volt, de azért mégis. Csak annyi történt, hogy a bécsi menekülttáborban fölfigyeltek a sírására, illetve nem is, hogy fölfigyeltek, de lényegesen többet tettek, mert a számukra is eléggé fölfoghatatlan vonzalmukról biztosították. A gyors, végig sem gondolt vallomás mégis őszintének tűnt, majd a továbbiakban akkurátusan és különösebb kétségek nélkül elvégezték a szükséges adminisztrációt, melyek eseményein ő is mint árvaságra ítéltetett, de csoda folytán éppen megmenekülő kicsi lány, mindig jelen volt.

Még mindig térdzokniban.

Te most, Kiserna, valóság leszel.

Milyen érzés valóságosnak lenni.

Ősz, tél és 1957, különben furcsa. Mert amikor valamihez érek, érintem a dolgokat, azok is valóságosak lesznek.

Eddig nem voltak azok?

Nem, nem voltak azok.

– Ne legyél előttük, a hivatali tagok előtt vidám. Ok?

– Ok. No happy.

– Itt, meg itt is gyűrd meg a blúzod. Szoknyádat ferdébben, please, darling, csinálj úgy, mint egy kislány, aki máris verseket ír.

– De hát már írtam!

– Az most mindegy. Csinálj is úgy!

Áj get it, mom.

Szemlesütve állt egy iratkötegekkel megemelt furnérpult előtt, mögé sem láthatott, tárgyszerű és hivatali hangokat hallott, Remington írógépek hada kopogta vadul a tényállást, majd az aktuális verdiktet. Az írógéphang egyáltalán nem volt ismeretlen hangi effektus, azt Erna mama is használta. Erna mama úgy tudott gépelni, mint egy profi.

Itt cigarettával telefüstölt bevándorlási hivatalok várták, örökbefogadási hivatalok fogadták, újabb állampolgárságot fölkínáló officiák kisablakai hunyorogtak rá olykor harapós kedvvel, máskor kifejezetten biztatólag, ám az adminisztrációs stációk végül megadták magukat Mary-Lee kivételes rámenősségének és a szépségét pusztító fegyverként használó rafináltságának.

Egyébként valóban szívhez szóló sikolyok voltak azok ott, a hazájukból pánikszerűen menekülő magyarok számára hirtelen fölállított menekülttábor rémülettől kikövezett folyosóján. Kisernát, akiből amerikai nő lesz, éppen át akarták irányítani egy félelmetes hírű gyerekotthonba, amit ő apró lányként jogosan és kétségbeesetten nehezményezett, mert addigi gyámolítói, a józsefvárosi Polgárék, ha idáig szorították is, azokban a napokban, abban az órában, azokban a pillanatokban mégis elengedték az izzadós, kicsi kezét, dehogyis vitték magukkal, az ő nagy kalandjukba neki már nem jutott hely, lepasszolták, mint egy elnyűtt ruhadarabot, és a négy, matricákkal teli vulkánfíber bőröndjükkel meg a hülyegyerek fiukkal sietősen távoztak a kéklő messzeségbe. A kislány soha nem tudta meg, hová. Talán Angliába, a hósipkás Svájcba vagy Skandináviába vezetett az útjuk. Elmentek svédnek, vagy dánokká lettek.

Sziasztok, Polgárék.

Az utolsó, amit Polgárékból látott, az a Miki csúfondáros vigyora volt. Talán még nyelvet is öltött rá, kis geci Mikike. Elmentek. Az ebédlőben hagyták, a huzat emelgetett egy szalvétát, mert itt az is volt, fehér szalvéta.

Meg kell enni.

Majd jönnek érted.

Te csak várj.

Jönnek érted, megígérem.

Edd meg. Mindet.

Addig föl ne állj, míg nem lesz üres a tányér.

Kióvakodott utánuk, csaknem üres volt a folyosó. Egy férfi cigarettázott a falba szerelt, tábori telefonnál. Nagyon lazán, nemtörődöm tartással dőlt a falnak.

– Elmegyek Stockholmba, kislány – beszélt a telefonba.

– Persze, megvárlak. Meg én – és ahogy ezt mondta, Kisernára kacsintott, aki meg üvölteni kezdett.

– Ó hogy az a…

A cipője orrával megrúgott egy gyufásdobozt, ne üvölts már, nem látod, hogy beszélek, sziszegett az amerikai nőre, aki dehogyis volt még amerikai nő, egy elhagyott gyereklány volt, rohamot kapott, és teljes joggal, nem kárhoztathatta őt senki, hogy kiborult a lélektani bili. Nahát, a férfiak is tudnak sziszegni. Meg is ismétlik. Ne üvölts már, te kis dög! Soha nem nevezték kis dögnek. A kislány hajolt a kövön koppanó gyufásdobozhoz, minden elégett szálat visszadugott. Az addigra kiürített szobába ment, ahol Polgárékkal lakott. Öt hónap. Mindjárt tavasz lesz, már az is van, a deszkafal túloldalán aranyeső sárgállik. A megmentői, azok a Polgárék elmentek, mint a huzat. Még a szobában terjengett a szaguk. Polgárék szaga. Egy jóravaló magyar család sűrű, bonyolult, mindentudó szaga. Egy emigráns család szaga. Egy emberé is sok, hát nem?! Kiborította a gyufadoboz tartalmát a neki is térdig érő dohányzóasztalra, és igaza lett, mert egy sértetlen szálat talált. Azt ő gyújtotta meg. Az égett fa szaga. A füst. Az összes gyufát visszarakta a dobozba, és visszavitte oda, ahol találta, a folyosótelefon alá.

Aztán újra sikoltozni kezdett.

Hónapok óta nem csináltam.

Fél éve nem sikoltottam így!

Az árvaság mellett döntöttem, amikor a téren, a lövöldözés közepette elengedtem Sanyi bácsi kezét, és aztán újra árva lettem. Árvaság árvaságot szül. Maybe. Aztán pedig Mary-Lee megérkezett a mesevilágból, előbukkant a valószerűtlenségből, mert a sors ritkán tréfál, de azért kedvére van a nevettetés is. Mary-Lee megérkezett Tündérországból, szép is volt, egy tündér. Ekkorra már azt is értheti az ember, hogy mi az a hecc. Lehet köszönteni az élet dramaturgiáját, figyelmét, a végzet hatalmát, blabla. Van jóindulat a sors működésében. De tényleg. Lehet azt mondani, thanks, bébi. A sors az, amire azért nem szabad gondolni, mert úgyis bekövetkezik valamelyik variációja, és ha bekövetkezett, akkor meg már azért nem érdemes számba venni, mert nem a sorssal törődsz, hanem az aktuális bevásárlással, tej, tejföl, sonka, vaj, kenyér, maradt-e ki valami. A sors elég nagy ostobasága egy isteni részműveletnek. Aminek nincs logikai magyarázata, arra azt mondják, Isten dolga. Bullshit. Rátenni istenre a véletlent vagy az ép ésszel föl nem mérhetőt. Isten logikus, nem? Variál, szórakozik, de logikus, nem? Hát nem. De miért nem?

No pasarán.

Az amerikai nő akkor, az 1957-es esztendő kora nyarán, a bécsi menekülttábor központi épületének folyosóján a föltétlen óvatosságra szakosodott, félénk tudásával rádöbbent, most aztán már igazán magára számíthat, egyedül maradt, mint az ujja. Lábujja, fülcimpája, nyelve, copfja. De mert nyughatatlan, visszaóvakodik a főzelékszagú ebédlőbe. Hátha csak játék az egész, tréfa, az osztrák is viccet mond különben, valami elkerülte a figyelmét. Nézi az asztalon hagyott ételt, az is valami főzelék, lencse, bab, benne húsdarabkák. Kihűlt, megdermedt állagok. Előkeveredik egy terebélyes konyhás asszony, mutogat, de tessék már enni.

Essen! Bitte schön.

De hát én egy kisgyerek vagyok!

Visszaviszi szépen a fémtálcát, a pult mögött álló nagydarab nő arca rásüt, mint a hold, talán megveti, a szája megfeszül, mindez együtt azt fejezi ki, hogy nemcsak kicsi ez az emberlány itt előtte, de menekült is.

Máskülönben három nappal ezelőtt zajlott le a lincselés, aztán iparkodtak el – menekülés volt az – négy vagy mennyi teli bőrönddel az ő drága megmentői, akik cirka fél éve voltak oly kedvesek és segítőkészek, hogy kivezették a Kossuth téren támadt pokolból, a géppuskasorozatok, kerepelések és a jajgató vagy néma csodálattal meghaló emberek közül, amiért nem lehet eléggé hálás nekik, a Polgáréknak. 1956. október 25-e. A parlament és a környéke vérben ázott, járda, beton, fal, fatörzs. Voltak ott fák? A meglőtt emberekről többnyire leesik a cipő. Anyának is van ilyen cipője, nem? Őszi darab. Azok az emberek, Polgárék mentették ki a pokolból. A parlament tere kopog a célba nem talált lövedéktől, ami azért, ha pattan, mégis megtalálhatja az emberi szívet. Kiserna elég hosszú rohanás után jutott el a Visegrádi utcából, az otthonukból, csak mert a családi ebédhez készülődő lakásukba betörtek a forradalmárok, a Karcsi meg az Imi. Volt ott minden, mint a színházban. Keller bácsiék, akik már ott tartózkodtak náluk, természetesen belekeveredtek az eseményekbe. Hanna néni a maga százvalamennyi kilójával nagyon meg tudott vadulni. Yes. Hanna néni rá is esett az egyik forradalmárra, és amire ez a drága néni, aki néha ölben vitte a kicsike férjét, a rendkívüli testi képződményével rázuhan, az minimum megroppan, de inkább eltörik.

Polgárék a lövöldözés legnagyobb tébolyában a vérben fetrengő, megsebesült vagy már halott emberek közül, akiknek a teste beterítette a teret, míg pattogtak a lövedékek a kövezeten, kiemelték őt az emberhalomból. Az amerikai nő nem győzi hangsúlyozni, és ez akkor is így van, ha később hűtlennek bizonyultak, hogy akkor és ott megmentették.

– Kislány!

– Mit csinálsz te itt?

Polgár bácsi elképedt, szederjes arca izgalomba jött, ezt kérdezte, mit csinálsz te itt, tényleg, mit csinál ő itt, miközben lőnek, miközben meghalnak.

– Nem tudom.

Mit mondhatott volna.

– Nem tudom.

Idáig szaladt, mint a bolond. Idáig futott a villamossínek mentén, a törmelékkel teleszórt járdákon.

Azt hiszem, egyszerre akar az eszembe jutni minden.

[…]

 

(Fotó: Tóth László)