Az óvodában kiderült, hogy nem leszek varázsló. Hiába próbáltam lebegtetni a poharat. Egy ideig szomorkásan, mágiamentesen teltek az évek. Tizenhat évesen aztán, egy napsütéses, tavaszi napon – épp lyukasórám volt a Szekszárdi Garay János Gimnáziumban – beültem egy presszóra a Belvárosi Kávéházba és megírtam első versemet. A lyukasóra végére már biztos volt: újra megtaláltam a mágiát! Legyen bármennyire is kamaszos: én hét éve, azon a napsütéses, tavaszi napon feltettem az életem a költészetre. Mert, ahogy Roberto Bolaño Vad nyomozókjának egyik félbolondja is mondja: „A költészet a legszebb dolog, amit ezen az átkozott világon csinálni lehet.”

Ami a jövőbeli terveimet illeti: lehet-e vállamon egy manóval mégiscsak a valóságról írni, kimenthetők-e a cinikusok börtönébe zárt Nagy Szavak, elhagyható-e jókedvvel, a fanyar újkomoly elkerülése végett, a Magyar Irónia Háza? – készülő verseskötetem megpróbál majd mindezekre válaszolni.

De addig is, nem bírom a bemutatkozást nem Kemény István Lúdbőrös szavaival zárni: „Mert igazából mégiscsak hősnek érzem magamat. Fárosznak és vátesznek. Lángoszlopnak a pusztában. Aki irányt mutat a szórakozásba-fogyasztásba-fölöslegességtudatba feledkező nyugati civilizáció céltalanul sodródó hajójának. Igazi nagy költő szeretnék lenni.”