Amikor te magad vagy a hely is
ii/17 Az utolsó levelet figyeled napok óta a kertben, az ablakból, kávéval kezedben meg-megállsz tűnődve, hogy milyen jól bírja a kapaszkodást, milyen jól bírod a figyelést, szokássá vált már, megszokássá, amikor egy napsütéses-borús, változékony napon nem találod a tekinteteddel, kicsit álldogálsz, keresed és megvan, ott lebeg a semmiben, ég és föld között, elengedte már a faágkezet, de a szél jutalomból, hogy ilyen sokáig kitartott, emeli egyelőre, nem mozdulsz, a levél is mintha egyhelyben lebegne, pedig nem, biztosan a távolság teszi, a szél megemeli, leengedi, játszik vele, finoman ringatja a tenyerén, amíg lehet, majd persze szép lassan a fa alá teszi, a földre, azonnal kimész, hogy az utolsó őszi levelet eltedd emlékbe, lepréseld, vagy csak egy kötetbe könyvjelzőként, de mire megkerülöd a házat, körbemész, a levél már nincs sehol, ilyen nyomtalanul érkezik meg a tél.
Jó, hogy nem élsz örökké , gondolod
már látszik a fatárolóban, ahogy fogy az idő,
ebből jössz rá, hogy mégis örökké fogsz élni,
