A hatvanas évek második felében, ellentétben a korábbi időszak alanyiságával, ismét megjelentek Miłosz költészetében a szubjektivitás, az énesség kiiktatását célzó törekvések. Egysoros, hosszú szakaszokból álló verseiben az ennek megfelelő formát is kikísérletezte. Meggyőződésévé vált, hogy az Amerikában különösen élesen érzékelt civilizációs válság oka egyfelől a társadalmi kötelékek felbomlása, másfelől a dezantropomorfizáló természettudományos világkép, amely az elszabadult egót minden felelősség alól fölmenti. A nemzet mint kollektívum kezdettől fogva gyanús volt számára, inkább a vallásosság naiv, népies formájában vélte megtalálni az atomizálódás ellenszerét.

Amikor ezeknek a felismeréseknek verseiben ad hangot, annak általában költészete látja kárát. Az ilyen versekben – különösen az ekkoriban született hosszúversekben – eluralkodik a retorika, a didaxis, részben azért is, mert idegenkedik az avantgárd erős vágásaitól, vonzódik a kerek szerkezetekhez, így ritkán sikerül fenntartania olyan feszültséget, amilyen például Eliot hosszúverseit jellemzi. Ugyanakkor a tárgyiasság, illetve a kollektív persona alkalmazása költészetében ennek a meggyőződésnek termékeny költői folyománya. A személyes én jelentéktelenségének beismerése, ami lehetővé teszi az egyéni sérelmek sztoikus elviselését, egyben saját helyzetének, elszigeteltségének dacos vállalását is jelentette. Saját, kételyekkel teljes hite, transzcendencia-igénye költőileg szintén termékenynek bizonyult. Teológiai érdeklődése megélénkült, fordítóként az Ószövetség szövegeivel kezdett foglalkozni, e célból héberül tanult.

Költészete a lelassult időben egyfajta platóra ért. A korábban felvett szálak ismét megjelentek, és egymás mellett futottak. Az évtized végétől fogadtatása is egyenes vonalú lett. Sikerült az egyik legjelentősebb amerikai költővé válnia, annak ellenére, hogy hű maradt anyanyelvéhez, és ismeretlen, távoli hazája képeit és szokásait hozta magával. 1967-ben még fordítóként kapott rangos amerikai kitüntetést, 1968-ban pedig egy New York-i lengyel alapítvány tüntette ki irodalmi munkásságáért. Amint azonban elkezdtek megjelenni angolra fordított verseskötetei (Selected Poems, New York, Seabury Press, 1973; Bells in Winter, New York, Ecco Press, 1978), költői rangját is kezdték elismerni, olyannyira, hogy 1978-ban neki ítélték a „kis Nobelnek” is nevezett Neustadt-díjat. Ugyanebben az évben egyetemi professzorként nyugdíjba vonult. A következő évben megjelent fordításában a Zsoltárok Könyve, majd 1980-ban a Jób Könyve.

Ugyanebben az évben, október 9-én bejelentették, hogy neki ítélték az az évi Nobel-díjat. A lengyel politikai rendőrség, az UB (Urząd Bezpieczeństwa) jó előre számolt ezzel a lehetőséggel. Már az év tavaszán elkezdték tervezni az ellenlépéseket, és most teljes gőzzel beindult a dezinformációs gépezet. Lengyelország pedig ünnepelt.

*

Czesław Miłosz

Ráolvasás

Az emberi ész szép és legyőzhetetlen.
Rács, szögesdrót, könyvbezúzás,
Száműzetés sem tehet semmit ellene.
Általános fogalmakat vezet be a nyelvbe,
És vezeti kezünket, így nagybetűvel írjuk,
Hogy Szabadság és Igazságosság, és kicsivel, hogy hazugság és bántás.
Aminek lennie kell, fölébe helyezi annak, ami van,
Ellensége a kétségbeesésnek, barátja a reménynek.
Nem ismer zsidót és görögöt, szolgát és urat,
Ránk bízza, hogy közösen gazdálkodjunk a világgal.
Szigorú és világos mondatokat ment ki
Az elgyötört szavak visszataszító hangzavarából.
Azt mondja, mindig minden új a nap alatt,
Kinyitja dermedt tenyerét annak, ami volt.
Szép és nagyon fiatal Filo-Sofia,
Meg a költészet, szövetségese a Jó szolgálatában.
A természet csak tegnap ünnepelte születésüket.
Az egyszarvú és a visszhang adta ezt tudtul a hegyeknek.
Dicsőséges lesz barátságuk, idejük határtalan.
Pusztulásra adták magukat ellenségeik.

(Berkeley, 1968)

Költői állapot

Mintha fordított távcső lenne szemem helyén, a világ távolodik és az emberek, a fák, az utcák, minden kisebbedik, de cseppet sem veszít élességéből, csak sűrűbb.

Régebben versírás közben voltak ilyen pillanataim, ismerem tehát az érdekmentes, távolságtartó szemlélődést, a magamra öltött „én”-t, ami „nem-én”, de most folyton így van, és azon tűnődöm, mit jelent ez, tartós költői állapotba kerültem talán.

Ami régen nehéz volt, most könnyű, de nem érzek erős késztetést, hogy szavakba öntsem.

Most vagyok csak egészséges, mert beteg voltam, hiszen vágtatott az időm, és rettegtem attól, mi lesz.

A világ látványa percenként újra csodálkozásra késztet, és olyan komikus, hogy nem értem, miért akarhatott megbirkózni ezzel az irodalom.

Testileg, tapinthatóan érzek minden percet, elfogadom a bajokat, és nem kérem Istent, hogy távoztassa el őket, hiszen miért távoztatná el tőlem, ha másoktól nem?

Azt álmodtam, egy keskeny küszöbön állok a mélység fölött, amelyben nagy tengeri halakat látok mozogni. Féltem, hogy ha nézem, leesem. Elfordultam hát, és a sziklafal egyenetlenségeibe kapaszkodva, háttal a tengernek lassan távolodtam, míg biztonságos helyre nem jutottam.

Türelmetlen voltam, zavart, hogy olyan ostobaságokra pazarlom időmet, mint a takarítás és a főzés. Most nagy figyelemmel szeletelem a hagymát, nyomom ki a citromot, készítek mindenféle mártást.

(1977)

Csordás Gábor fordításai

(Bélyegkép: Czesław Miłosz / Nobel Foundation archive)