Mészöly Miklóssal egy 1983-as Mozgó Világ-összejövetelen találkoztam először életemben, ahová – minden ellenkezésem ellenére – Esterházy Péter vitt el. „Elég a kamaszkorból! – rivallt rám a nagy fiatal író, észlelvén tartózkodásomat. – Szó sem lehet róla, hogy nem jössz. A Mozgónak vége, ez lesz a búcsúparti, te is publikáltál náluk, jössz, kész, punkt!” Punkt, gondoltam, eltűnődvén ezen a punkton, amely hamarosan épp olyan sok gondot fog okozni nekem, mint amilyen viccesen ezt Esterházy mondta, s addig tűnődtem, míg már ott is voltam a Bertalan Lajos utcai szerkesztőség előtt. Külön érkeztünk, egyedül be se mertem menni, mert az egyik résen megláttam Nádas Pétert. Szent Isten!, riadtam meg nagyon.

Akkor érkezett Esterházy, s szó szerint behúzott az ajtón. Rengeteg ember. Csak képekről ismertem őket. Gondoltam, beállok egy sarokba, aztán a káoszban megszököm, de Esterházy ekkor megjelent mellettem, s halkan odasúgta: „Bemutatlak Mészölynek.” S ott álltam előtte.

Mészöly olyan barátságosan mosolygott rám, mint aki összetéveszt valakivel, akit már régóta szeret. „Olvastam a »Hermant«”, tisztázta azonban a kérdést egy vadőrről szóló írásomra utalva, és kifejtette, miért tetszik neki. Kérdezgetett erről-arról, még elfogódottabb lettem, mint amilyen elfogódottsággal egyébként is számoltam – elfogódottabb, mert nagyon tetszett nekem a Mészöly Miklós! Olyan érzésem volt, hogy egy fenség előtt állok. Mert nem pusztán szép férfinak láttam, hanem személyisége, hanghordozása, ahogyan kiejtette a szavakat, megbűvölt, ahogy állt, ahogy minden leereszkedés nélkül, barátian, de valahogy olyan távolról szólt mégis, egyszóval: királyi kisugárzással volt jelen.

Hamarosan barátságába fogadott. Én a szentendrei 11-es út mellett laktam, szinte közvetlenül, s ő, ha el- vagy visszafelé hajtott Budapest és Kisoroszi között, mindig bekanyarodott hozzám, abba a vakolatlan vályogházba, melyet a magaménak mondhattam egy 43 négyzetméteres telken. Mészöly Miklóst vonzotta a szegénységem is. Általában négy friss zsemlével s egy félliteres zacskós tejjel érkezett, leült mellém az ágyra, ahol én rendre másnaposan heverve igyekeztem elkerülni megrovó tekintetét, mely tekintetből azonban hamar kihunyt ez a rosszallás, fogaival feltépte a tejeszacskó egyik sarkát, és habzsolva az ételt megreggelizett. Közben elmondta, mit látott, kivel találkozott, ki mit mondott neki erről és arról, aztán pedig hogy mit fog csinálni, kivel fog találkozni, és ki mit fog neki mondani majd erről és arról. Néhány ügyben kíváncsi volt a véleményemre, de én, ha irodalmi jellegű volt az a kérdés, mindig kitértem a válasz elől, amit Mészöly is hamar megszokott, s mintha fel is szabadult volna, úgyhogy, tán épp emiatt, napról napra, hétről hétre egyre közvetlenebbé vált. Nem kérdezte, honnan jövök, hol születtem, milyen úton kerültem ide, csak hogy tudok-e bánni késsel, vagy hogy voltam-e vadőr. Nem, feleltem, késsel nem, és vadőr sem, de éjjeliőr voltam egy tehenészetben. Na, ez már érdekelte. Le kellett írnom, hogy nézett ki az a tehenészet, mi volt a dolgom, részletesen el kellett magyaráznom, mi volt a teendő, ha egy állat felfúvódott, azaz hogy mi az a szúrcsapolás, és mi az a trokár. Beszélgetéseink első részében mindig idáig jutottunk. Valami kézzel foghatóhoz, ami kapcsolatban van a természettel, a földdel, az állatokkal. Közben elfogyott a fél liter tej és a négy zsemle, s minden morzsás lett körülöttünk. Ennyit a személyes vonatkozásokról.

Mert akkor kezdődött beszélgetéseink második része, ugyanis valamitől egyszeriben lángra kapott, és mesélni kezdett.

Nagyon tudott mesélni. Az életéről. A fegyverekről. A késekről. A nőkről. A szerelemről. Erdélyről. A vidéki Magyarországról. A magyar múltról. Paraszti ételekről. A földművelésről. Fákról, növényekről, természetes gyógymódokról. A jó zsírról. Az erdélyi szalonnáról. A szalonnázásról egy erdőben. A szalonkázásról az erdőben. A katonaéletről. A férfiasságról. A háborúról. A forradalomról. Csillogóan tiszta, egyszerű, áttekinthető módon adta elő történeteit – pont az ellenkezőjeként annak, ahogyan írt: mert írni áttételesen írt, absztrakt labirintusokban, fennkölten, nagyon komolyan, gyakran nagy, üres területeket hagyván a mondatok vagy a bekezdések jelentése között, amiket az olvasónak kellett kitöltenie azzal, hogy elfogadja az efféle üres területeket. Élete vége felé mondtam neki, mi lenne, ha egyszer megpróbálná, és úgy írna, ahogyan beszél. Mert ahogyan beszélt, az csodálatosan egyszerű volt, ahogyan írt, az csodálatosan bonyolult.

Csak nézett ilyenkor maga elé, egy darabig szótlanul, aztán legyintett egyet, s folytatta tovább. Mesélt az ágy szélén ülve, éveken, hosszú éveken át. Az életéről. A fegyverekről. A késekről. A nőkről. A szerelemről. Erdélyről. A vidéki Magyarországról. A magyar múltról. Paraszti ételekről. A földművelésről. Fákról, növényekről, természetes gyógymódokról. A jó zsírról. Az erdélyi szalonnáról. A szalonnázásról egy erdőben. A szalonkázásról az erdőben. A katonaéletről. A férfiasságról. A háborúról. A forradalomról.

És Szekszárdról. Az otthonról. Hogy ő hol érzi magát otthon a világban. Egy Szekszárd környéki elvadult helyen álló roskadozó kis kunyhót említett. Nagyon részletezőn, nagyon fegyelmezetten írta le. Szavait megjegyezvén oda lehetett volna találni térkép nélkül is.

Egyszer váratlanul azt mondta, megszökni, délre menni és lassan elzülleni, az volna jó.

Egy szobrot Mészöly Miklósról elképzelni is nehezen képzelni el. Ő megakadályozta volna. Még jó, hogy ezen a felemelő eseményen nem úgy van velünk. Hisz eljutott már délre, bizonyosan.

Mindenesetre e szobor jó helyre került. Szekszárdra, e kunyhó közelébe. Talán még ő is, s még onnan is látja most. Délről. És megérti, miért áll itt, s elfogadja, hogy innentől kezdve itt is fog állni.

Isten éltesse őt.

Önök pedig őrizzék meg nagy szülöttüket jó emlékezetükben.

(Fotó: a Wosinsky Mór Megyei Múzeum Facebook-oldala)