Nemrég indult rovatunkban ezúttal kissé rendhagyó szöveg kap helyet: Berta Ádám mesél arról, milyen tíz év próbálkozásai után először megjelenni a Jelenkorban.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem értem, mi telt tíz évbe. Különben is, így már, hogy sikerült, egyáltalán nem izgat, mennyi időbe telt.
Van valami koszos, szabálytalan minősége a szövegeimnek, amiből nem szeretnék erényt kovácsolni, az a gyanúm, nem is lehet. Még csak azt se gondolom, hogy ha karcosnak látom, ez egyúttal azt is jelenti, hogy fejlődőképes vagyok.
Ebbe a problémába ütközve többször példálóztam már a Sex Pistolsszal, akik emlékeim szerint kiadtak öt-hat lemezt, mire a tagok normálisan megtanultak játszani a hangszereiken. Amikor utoljára ezt megemlítettem, Orcsik Roland azt felelte: összesen nem jelent meg öt-hat lemezük.
Szóval egyáltalán nem tartom dicsőségnek, de kénytelen-kelletlen észlelem a fésületlenséget. Rengeteget szerkesztek, elsősorban műfordításokat, de a saját írásaival szemben egészen másképp tehetetlen az ember.
Nem is elfogadásból. Nyilván nem írhatunk, amit csak szeretnénk, amilyen szöveget megálmodunk. Itt akkor kikerülöm a Herr Goethéhez fűződő bon mot-t. Limitáltak az ember képességei. Talán ha másé lenne a szöveg, akkor le tudnám vágni a körmét.
Amikor megjelent az első novelláskötetem, a JAK a Vas utcai Roham kávézóban rendezett kritikai beszélgetését (résztvevő kritikusok: Benedek Anna, Csobánka Zsuzsa, Bartók Imre, Lengyel Imre Zsolt, tudósító: Hevesi Judit) meghallgattam a közönség soraiból. Miután véget ért, spontán traccsparti alakult ki. Leírok, amit le tudok, mondtam, aztán ha kész, átnézem, hogy van-e valami ciki benne. Ha van, azt kihúzom, a többi marad, és ezzel le is adom a szöveget.
Remélem, azóta kicsit bonyolódott a módszerem.
Elsős egyetemista voltam a szegedi bölcsészkaron, amikor Tolnai Ottó Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? című novelláját kellett elolvasnunk az irodalomértelmezés-szemináriumra. Most rákerestem a neten, az 1992. októberi számban jelent meg. Számomra talán ez marad az ikonikus Jelenkor-publikáció. De nem akarok nosztalgiázni. Pedig.
És ez a novellacím e pillanatban azt is jelenti, hogy még mindig itt van a kezemben a Jelenkor egyik száma. Még mindig olvasgatom. Mi van, ha összeragadtam az irodalommal?
